A magyar zenei élet legújabb eseménye, Farkas Ödön halála, nagy veszteséget jelent. Az ő hivatala és hatásköre első sorban a Kolozsvár város fennhatósága alatt álló, maholnap százéves zeneiskola igazgatósága volt; de halálát az egész ország zeneköltése és énekművészete sínyli meg. Mikor 28 éves fiatalember létére megbízták az akkor hatvanesztendős zenekonzervatórium vezetésével: a „szabad művészet” idegen nyelvű oktatóit magyarrá tette, majd a kis keretben működő intézetet annyira fejlesztette, hogy egy tuczat tanára ma már 500 növendéket nevel s úri hölgyek és egyetemi tanárok is ülnek az intézeti zenekarban, mely fényes hangversenyein oly nagyszabású műveket is tolmácsol, minő Beethoven kilenczedik szimfóniája: - mégis zeneköltői és énektanári nagysága teszi nevét maradandóvá.

Első kenyérpályájáról, a mérnökségről, végkép letérítette 1875-ben az Országos Zeneakadémia megnyílta. Itt nekifeküdt a zeneszerzésnek, persze már meglehetős előkészültséggel: s már a következő év augusztusában első operáját hozta színre: „A bayadér” czím alatt.

Egész családját fogva tartotta a zene bűbája: ennek a kétfelvonásos operának is szövegét testvérbátyja Lajos írta (a ki nemrég mint rendőrtanácsos halt meg); a czímszerepet pedig, a budai színkörben, testvérhuguk Ottilia énekelte. Az első nagyobb műnek sok részletszépsége volt, főleg az együttesek művészi kidolgozása tanúsította a fiatal zeneszerző hivatottságát.

Farkas Ödönnek egyéb elfoglaltsága sokáig nem engedte, hogy új operát írjon; mikor végre a szintén keletindiai tárgyú „Vezeklők” czímű dalművével elkészült, a viszonyok, illetőleg az új operaház élére állított, többé-kevésbé szakértő vezetők mostohasága kilencz évig útját állta annak, hogy a sok jeles tulajdonsággal ékes darab színre kerüljön; csak rég elismert nevek - Erkel, Liszt, Goldmark, Mihalovich, Sárosi (az „Atala” szerzője), Hubay - fémjelzésével ellátott operákat mertek előadni, s mire Farkasnak a régibb nagy-operai stílusban irt művét meghallhattuk 1894 tavaszán: akkorra Mascagni világhódító „Parasztbecsület”-e, meg a lassan, de bizton előnyomuló wagneri zenésdráma teljesen elfordította úgy a tágasabb zenekedvelő közönség, mint az alaposabb képzettségűek ízlését.

A magyar zeneszerzők pártfogójának, Káldynak kellett az opera-igazgatói polcára jutnia, hogy Farkasnak magyarstílusú dalműve, a „Balassa Bálint”, már a millennium gazdag műsorán megjelenjék; ebben sok frissesség, könnyedség járult a jeles szerző szokott erényeihez. Utolsó operája, a csodálatosan drámaiatlan szövegű „Tetemrehívás”, 1900 őszen a Takáts nagy művészetére bízott gyönyörű áriákkal s híressé vált tárogatókörzenéjével minden szívet meghódított. S még egy szép sikere volt Farkas Ödönnek az operabálban, bár nem operával: a „Kuruczvilág” czímű programzenéjével, a Rákóczi hamvainak hazaszállításakor ( 1906 októberben ) tartott díszelőadáson.

Egy Kolozsvárott előadott, szintén magyarzenéjű operájának „Tündérforrás” czímű sikerültebb részleteit Farkas később már műveiben használta fel. Irt ő számos másfajta, kisebb-nagyobb művet is; vonónégyest, szerenádot (ezzel pályadíjat nyert a Nemzeti Zenede jubileumán), számos dalt, balladát. „Szondi két apródja” a budapesti filharmóniai hangversenyek egyikén aratott sikert stb. Szerzeményeinek legnagyobb részét a Kolozsvárott alakult „Erkel-társaság” adta ki.

Farkas nem az éneklőmadarak módjára ösztönszerűen daloló zeneíró volt, hanem hivatását komolyan felfogó, helyesen, sőt mélyen gondolkodó, öntudatos művész. E felől nemcsak partiturái a szakértőt győzik meg, hanem minden olvasóját is azok a programértekezései, melyeket az igazgatása alatt állt konzervatórium 1903. és 1904, évi értesítőiben közölt a művészi zenéről, s a zeneiskolák hivatásáról. A mit ő itt a művészet nemzeti jellegéről mond - s nemcsak elmosódó általánosságban, hanem részletpéldákkal teljesen megvilágítva, - az olyan meggyőző, hogy akkoriban úgyszólván az egész sajtót bejárta és mindenütt visszhangot keltett.

Abban is nagy igazsága volt, hogy az ének - mint a zeneművészet első és legmagasabb becsű jelentkezése - fontosságát és tanítására fordítandó legnagyobb gondot egyszersmind nemzeti kötelességül hirdette. A magyar ritmuson s az énekszöveg és a zene egyöntetűségén fordul meg egész zeneművészetünk nemzeti jellege.

És itt oltódik be Farkas Ödön sokoldalú és sokérdemű tevékenységében működésének legújabb és legszebb virágot hajtó ága: az énektanítás. Kitűnő könyve: „Az énekhang” (1907) lelkiismeretesen beszámol arról, hogyan képesítette széleskörű tanulmánya az énekhang új felfogására; s hogy az ő új énektanító módszere nemcsak a papíron megálló, holt formula: azt tanítványainak száma és sikere élő példaképen igazolja. Királyi operaházunk új nemzedékében a legértékesebb, s általánosan is ilyennek elismert, Bosnyákné Sándor Erzsi és dr. Székelyhidy Ferencz hangja és énekművészete, a kik tudásukat, sikereiket mesterüknek köszönhetik.

A magyar ének- és zeneművészet története maradandó helyet biztosit Farkas Ödön nevének. K. I.