Január 6-ikán az Akadémia díszterme megtelt közönséggel a Petőfi-társaság nagygyűlésére.

Az ülésnek kiváló érdeket kölcsönzött, hogy Petőfiről nagy kortársa, Jókai Mór tartott visszaemlékező fölolvasást, a költővel való utolsó találkozását beszélvén el. Az ülésen az elnöki posztot is Jókai töltötte be, a kit midőn nejével megjelent a teremben, s az emelvényen elfoglalta a helyét, riadó éljennel fogadott a nagyszámú közönség. Azután Jókai elfoglalta a felolvasó asztalt, hogy előadja Petőfire való visszaemlékezésének egy részletét "Utolsó találkozásom Petőfivel" a czíme felolvasásának.

Utolsó találkozása Petőfivel 1849-ben nem sokára Budavár bevétele után, és az orosz beavatkozás előtti napokban történt. Épen akkor vonult át Nagy Nándor dandára Pesten s a tisztikar üdvözlésére a városi tanács lakomát rendezett a Nemzeti Múzeum nagy termében. Jókai ott az asztal végén találkozott utolszor Petőfivel. Nem ismertek senkit, őket sem ismerte senki. "Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó czivilisták, a kik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak" - mondja Jókai.

Aztán így folytatja: Ez alatt csak lepergett a díszlakoma a szokott rendben, egész az utolsó mogyoró desszertig, a mit ki ki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő czelebritások felmagasztalására, a mi igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan belügyminiszter háromnapos böjt rendeletére. Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rosz vinkót kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk a helyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön, mezőn a riadót kiáltva: "Fegyverre magyar! Itt az ítélet napja!" Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt: "Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni."

Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharához. Hiszen bolond egy toaszt is volt! Méltó az agyonhallgatásra. De mikor énbelőlem úgy kikívánkozott ez a mondás! Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakoczintá az enyémhez "Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad" ... Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam. ...

Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában.