Athén, szeptember 17.
(Athéni sajtóiroda.)

A lapok megható szavakkal ecsetelik a szmirnai katasztrófát és vérfürdőt s rámutatnak a felelősségre, amely a hatalmakat azért terheli, mert sem a békét nem tudták megvalósítani, sem pedig olyan rendszabályokat foganatosítani, amelyekkel a keresztényeket a kamelisták dühe ellen megvédhették és megmenthették volna.

A sajtó egyértelmüleg hangsulyozza, hogy a szmirnai tragédia páratlan a történelemben és a borzalmasság méretei tekintetében meghaladja mindazt, amit a krónika a török vérengzésekről eddig följegyzett, így a chioi mészárlást 1822-ben, az 1895., 1896., 1909. és az 1915-16. évben Örményországban elkövetett öldökléseket.

Szmirna metropolitájának, Chrysostomus érseknek vértanusága tekintetében nincs többé kétség. Ephasus érsek, akinek álruhában sikerült idegen nemzetiségü hajón elmenekülnie, Athénbe érkezett. Az érsek megerősítette a metropolita meggyilkolásáról szóló hírt, elmondván, hogy előbb Nüreddin tábornok bántalmazta a patriarchát, majd kiszolgáltatta a fanatikus mohamedán tömegnek, amely kitépte a főpap szakállát és őt, valamint a kisérőjét iszonyu kinlódások között kivégezte. Hir szerint holltestüket az Ikitchechme-téren fölnégyelték.

Az örmény érsek meggyilkolásáról nincsenek hiteles részletek. Az egyik hiresztelés szerint a perzsa konzul megmentette az érseket.

A szánalmas állapotban Athénbe érkezett menekültek könnyek között mesélik Szmirna városának tragikus végét. A virágzó városból csak a török negyed és néhány ház maradt meg. A lángtenger közepette végbement öldöklés jelenetei leírhatatlanok. A tüz több helyen török katonák által dobott gyujtóbombák robbanásából keletkezett.

A házakban és templomokban elrejtőzött asszonyok, gyermekek és férfiak, az épületek tüzet fogván, kiszaladtak az utcára, ahol vagy a mészárló csoportokba ütköztek vagy a gépfegyverek tüzének estek áldozatul.

Szemtanuk beszélik, miként gyilkoltak le a katholikus templomban egy 800 keresztényből álló csoportot, két francia tiszt jelenlétében. Néha a vérengző bandák abbahagyták véres munkájukat, de csak azért, hogy felszedjék az áldozataik által nekik odadobott pénzt és értéktárgyakat, utána azonban ismét folytatták a szörnyű mészárlást. Sok asszonyt és leányt a szerencsétlenek férjei és testvérei ölték meg, hogy ne kelljen tulélniök meggyalázásukat. Számos európai is áldozatul esett a kegyetlenkedéseknek.

Azok, akik elérték a tengerpartot, a tengerbe vetették magukat, hogy valamelyik hajó elérésével menekülhessenek, de ezek a tengerben lelték halálukat. A menekülők elbeszélése szerint a francia és olasz hadihajók megtagadták a menedéket keresők felvételét, ha nem tudtak nemzetiségükről igazolványt felmutatni.

Az angol hadihajók elsősorban az angol nemzetiségükeket vették fel. Valamennyi menekülő elérzékenyülten hangoztatja, hogy az amerikai jármüvek készséggel felvették és minden segítségben részesítették a szerencsétlen sorsra jutott kisázsiai keresztényeket. Az amerikai segítő bizottság még automobilokat is küldött, hogy a menekülőket mielőbb a hajókra szállíthassa, s ezért a menekülők a legnagyobb hálával beszélnek Amerika nagylelkű segítségéről. A japán hajók is felvették a menedéket keresőket.

Lehetetlen az áldozatok számát pontosan megjelölni, annyi azonban bizonyos, számuk meghaladja a 100,000-et. Kiemelkedő, hogy még hivatalos török közegek, sőt a szmirnai antant-megbizottak török cselédsége is aktiv résztvett a mészárlásokban. (MTI.)