Az orosz szent zsinat sötét titkaiból

1901 | Október

Világszerte meglepetéssel fogadták azt a hirt, hogy a nagy orosz bölcselőt, Tolsztoj Leót, a szentpétervári synodus az egyház tagjai sorából kiátkozta, tanait és iratait államveszélyesnek, az orthodox egyház tanitásaival és alapelveivel ellenkezőnek jelentette ki.

Tolsztoj reformátori müködéséről állam- és társadalombölcseleti elméletének különcz sajátosságairól fölösleges ezúttal bővebben emlékeznünk, ismeri azokat ma a világ minden művelt olvasója, áthatoltak azok minden nemzet irodalmába. Kevésbé ismert az orosz államhatalom ama sajátos szervezete, melyet szent zsinat-nak neveznek, s melynek működése összefonódik Oroszország egész történetével közel kétszáz év óta.

Mikor Nagy Péter czár az államkormányzat minden ágát új alapokra feltette akkor alapította meg az 1721. jan. 25-én kelt rendelettel az egyházi kollegiumot is, melynek feladatává tette az orosz egyház kormányzatát. Már a megalapitás után néhány nappal, február 14-én megváltoztatta e tanács nevét „szent zsinatra” s hivatalosan is kinyilvánitották, hogy a czár az orosz egyház főpapja.

Ugyanezt ismételte II. Katalin, 1774 január 8-án Voltairehoz irt levelében. De Nagy Péter nem elégedett meg a szent zsinat megalakitásával; ennek eszközeül a spanyol inkviziczió egész rendszerét is feltámasztotta egy fő-inkvizitor (protoinkvizitor ili glavnij fiskoe) vezetése alatt s a szent zsinatnak engedte át a szektáktól követelt kétszeres adó egész összegét.

Nagyon természetes, hogy ily anyagi haszon a zsinat mellé rendelt szent inkviziczió buzgalmát csak annál inkább sarkalta a szektarianusok kifürkészésére. Egy melléjük adott katonai különitmény át- meg átkutatta az erdőket, pusztákat és barlangokat, mindenütt nyomozva a roskolnikok búvóhelyeit, a megsemmisítésre itélt pergameneket és régi könyveket. A hol aztán rejtőző emberekre találtak, azokat megragadták, orrukat lemetszették s börtönbe hurczolták őket.

Az 1739-40-iki tél Oroszországban rendkivül szigorú volt. A legerősebb fagy idején egyszerre egy remek palota támadt mintegy varázsütésre a befagyott Néva vizén. Hat ágyú és hét mozsár tátotta torkát a palota bejárata előtt, oldalain két mellékajtó nyilt virágokkal, narancsfákkal, cserjékkel diszitve. Távolabb két gúla emelkedett, jobbról fürdőház, balról egy óriási elefánt két gyalogos persától kisérve.

Az épület főrésze, két bejárattal és tizennégy ablakkal, három gyönyörűen butorozott teremre volt osztva. Voltak bennök kandalló, szobrok, karos székek, két lámpaasztal, azután játékártyák, tükrök, egy lábasóra, meg egy zsebóra, egy teljes ebédlőberendezés, végül egy diszágy, hozzá való vánkosokkal, két hálósipkával s egy zsámolyon két pár éjjeli papucs. S mindez a sok tárgy egyetlen anyagból készült, az elefánttól kezdve a zsebóriáig minden jégből volt faragva, de oly tökéletes természetességgel, hogy az illuzió teljes volt.

S ki gondolná, hogy egy éjszaki kényúrnak ez a dermesztő szeszélye voltakép Nagy Péter czár politikai boszújának szolgált eszközéül? Pedig úgy volt. A külföldön katholizált Galitzia Mihályt kárhoztatta arra a czár kegyetlen humora, hogy itt ebben a jégpalotában tartsa nászéjszakáját egy közönséges születésű lapp nővel, a ki a czárnénak volt mulattatója. Állitólag ebben a kegyetlen tréfában is benne volt a szent synodus keze.

Miklós czár uralkodása alatt egy más nagy gondolkodót, Csodajevet érte a szent synodus boszúja, a mért történetfilozofiai leveleiben a görög orthodoxiáról nem a legkedvezőbben nyilatkozott. Csodajev tehetségeinek maga Schelling is elismeréssel adózott, és mégis a czár és a szent zsinat haragja nem ismert határt.

Nem elégedtek meg azzal, hogy a „Teleskop” czimű folyóiratot, melyben a történetfilizofiai levelek megjelentek, betiltsák, szerkesztőjét számkivetésbe küldjék, a czenzort elcsapják; magát a jeles szerzőt is őrültnek nyilvánitották, iratait lefoglalták s házi fogságba internálták, a hol mindennap orvos látogatását kellett fogadnia, a ki a kormány megbizásából elmebeli állapotát kisérte figyelemmel. Az ő sorsa mutat legtöbb hasonlatosságot Tolsztojéhoz.
V.S.

Megosztás:

Orosz írók balsorsa

Szabó Ágnes

"Az orosz irodalomtörténetben az írók sorsa olyan megrendítő olvasmány, hogy az ember szinte már kényszeredetten elmosolyodik, mikor a harmincadik íróval kapcsolatban olvassa, ugyanazokat a szörnyűségeket.

Novikovot és Ragyiscsevet az első orosz realistákat halálra ítélték, majd Szibériába küldték. Puskint a Kaukázusba majd saját birtokára száműzték, Lermontovot Puskin halálára írt odája miatt a Kaukázusba, Puskin követői közül Polezsájevet huszonöt évi közkatonaságra kényszerítették, a szelíd német-romantikus Odojevszkij herceget tizenkét évi kényszermunkára ítélték, Rilejevet kivégezték, Gribojedovot bebörtönözték, Belinszkijt csak betegsége mentette meg Szibériától, halálos ágyánál naponta érdeklődött egy csendőr, hogy nem érzi-e mégis jobban magát.

Csadájevet elmegyógyintézetbe csukták, a cárizmusnak ez is kedvelt büntetése volt. Herzen hat évig száműzetésben élt, mielőtt külföldre menekült. Még az angyali lelkületű Turgenyevet is bebörtönözték, mert nekrológot írt Gogolról, és Csernisevszkij húsz éves szibériai fogsága mellett még Dosztojevszkij sorsa is eltörpül"- írja Szerb Antal - pedig vele is megjáratták a poklot.

Fiatal korában egy politikai mozgalomba keveredik, amiért halálra ítélik, majd a vesztőhelyen, az utolsó pillanatban hirdetik ki a kegyelmet, amely "csak" Szibériát jelenti. Négy évet húzott le s a legszigorúbb kényszermunkában, majd két év közkatonaság várt rá. Ezek után Tolsztoj az orosz sors kegyének érezheti, hogy őt "csak" kiátkozták.

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!