Dtum
Login with Facebookk
1903 | Április

Náday Ferenc negyven éve a színpadon

NEGYVEN ÉVIG a művészetnek élni oly módon, hogy úgyszólva nyomtalanúl suhanjon el vállunkon az idő, keveseknek adatik. A negyven év, - a melyre még a törvény is a munkásság véghatára bélyegét üti, - a közszolgálat minden terén vásit és rokkantakat teremt. A művészet az, a mi örökifjan tartja a lelket. Csakhogy ezt se minden egyes hívének adja kedvezésűl a sors.

 

Választottjai vannak. Nem a mesterembereké, nem az iskola sablonos neveltjeié a kiváltság. Belefásúlnak azok is idő ellőt a művökbe. A választottak természeti adományúl nyerik a lelkületet. Ezek közé tartozik Náday Ferencz, a hatvanas, a ki egy harmincz éves ember ruganyosságával mozog most is a szinpadon.


Nem végzett ő azokra a csábitó deszkákra képesítő semmiféle szakiskolát. Mint serdülő ifjú teleszítta magát azzal az illattal, a mely a főváros egyetlen magyar szinháza nagy mestereinek lelkületéből áradt, még a nehéz időkben. Jókainé, Egressy Gábor, Tóth József, Szerdahelyi Kálmán fáklyafénye világolt.

 

Az ifjút ragadta a fény, kábította az illat. Valami műkedvelői előadásban tapsot is aratott. Az sarkalta a vágyát s biztatta a bizonytalan útra. Hiába volt a szülők ellenzése, érettségi vizsga s nehány év egyetemi év is. Pandekta, jogtörténet a sutba kerűlt és husz éves korában a "Hazafiság a Nemzetiségnek" jeligével dolgozó budai szinháznak tagja lett.


A mai idők embere mosolyra fakadna, ha valamelyik alakuló szinház ezzel a jelszóval nyitna kaput. Ma az idegizgató borsos fűszer csalétke a czég. Valami gonosz hamarsággal telepítettük a budai Múzsa-templom utódjaiúl tekinthető szinházainkba a külföldi termékek salakjának az alját.

 

Iróra, szinészre egyként mételyezőn. Volt a "hazafiság a nemzetiségnek" jelszóban is hangzatos szólam, de valami igaz jelleget is kölcsönöztek annak az idők. A negyvenkilenczediki eseményeket követő tizedik év hajnalderengést hozott reánk. A szabadabb lélegzés egyik jele volt a czég. Magyar szinházat pártolni, magyar szinésznek beállni abban az időben mást jelentett, mint manapság.

 

Ma sok részben kenyérkereset és vállalkozók üzleti érdekeinek kénytelen szolgálata. Akkor az ideálizmus ellenállhatatlan hóbortjának tekintette a közfelfogás. Ma előkelő szülők úgy adják gyermekeiket szini-iskolába, mint akár a tanitó-képezdékbe. Akkor a szinpadra lépés egyértelmű volt az otthonszakítsásal. Eszme ragadta a pálya felé a lelkesülőt.


Ezekben az időkben állt be szinésznek Náday Ferencz. A főváros jobboldali partján, az 1860-ik évet megelőzőleg hatvanöt évig nem hangzott szinházban magyar szó. Molnár Györgynek, a nagy műveltségű és kiváló drámai tehetséggel megáldott, de modorossága miatt soha teljesen érvényre jutni nem tudó szinésznek vállalkozása élesztette föl azt.

 

Ő vitte szinpadra a húsz éves Náday-t, a kinek azonban egész szinházi pályafutása tulajdonképen véve a "Nemzeti Szinházra"-ra esik. Teljesen annak a neveltje ő. A vidéken kóborlástól megmentette a sors. Alig félévig tartó operett-dalolás után abba szinházba került, a hol most negyven éves munkásságának megérdemlett elismerését élvezi.

 


Nem ismerem személyes megfigyelésből iskolaéveit. Azt az időt értem, a mikor még nehezen jut szerepekhez a szinész. Minden igaz tehetségnek legküzdelmesebb korszaka. A régiek mintegy kiváltságos tulajdonúl féltékenyen őrzik alkotásaikat, az igazgatók húzódoznak érzékeny húrok érintésétől s ezen a réven aztán csak kínos böjtöléssel jut térhez a jogosult várakozó.

 

A Nemzeti Szinháznak föltétlenül szakítani kellene ezzel. Különben elvész az egyéni jellege. Ma már nem önmaga neveli utónemzedékét. Más intézetektől vett kölcsönzés útján pótolja hiányait. A fölfrissittő elem kétségtelenűl új életet ad; de kizárólagos rendszernek nem üdvös. Idegen légkörrel keveri az emelkedettebb szellemet és összhangtalanság szülője lesz.


Náday tetőtől talpig a régi Nemzeti Szinház neveltje. Lelkület, érzés, mozgás, megjelenés és az öntudatos művész mérséklete egybe olvad benne annak a finom légkörnek tolmácsolásaúl, a melynek az ország első műintézetéből hivatásszerűleg áradnia kell. A hetvenes évek elejétől fogva figyelemmel kisérem őt. Kész színész volt már akkoriban. Nem emlékszem, hogy valaha megütődtem volna jó izlést bántó egyetlen testmozdulatán. Szerepének sikamlós oldalaira soha se késziti elő a hallgatót, hangsúlynak nyoma sincs; átsiklik ő finomúl azokon a mozzanatokon.


A tapsot hozó hálás részletekre lesés gyöngéje se bántja. Nem csinál meg külön-külön egy-egy momentumot. Észrevétlenül egymásba olvasztja a részleteket az alakítása alatt álló karakter egészének hű kidomborításáúl; a művészet egyetlen jogosult feladatát az összhangot szolgálva ez által.


Nem a szenvedélyek, nem a viharzó érzések visszaadására van teremtve az ő művészi egyénisége. A kifogástalan világfi, a salon-ember az ő eleme; mindazok az egyéniségek, a melyek finom gúnynyal párosúlt elmeélük révén érvényesülnek a parketteken. Mintegy huszonöt-harmincz évvel ezelőtt a könnyű s kissé léha első ivású gavallérokat kinövéseik s pökhendi elkapatottságuk minden árnyalatával páratlanúl élethűn tudta megeleveníteni.

 

Nem láttam én sehol még a francziákat is beleérte, olyan Alfonse úr-at és Sardou ŤCyprienneť-jének olyan Ademár-ját, mint a minőt ő a szinpadra hozott. Az egyik egy romlott sivár lelkű, a másik pedig egy együgyüen elkapatott, öntetszelgő ifjú lovag. Az előbbi egy nálánál jóval idősebb, egyebekben aranylelkű polgárasszony gyöngeségén élődik, a másik meg ellenállhatatlannak tartja magát. Alfonse úr aztán szégyenszemre rajta veszt. "Ademár" meg a nevetségesség kiábrándítottja lesz. Az egyikben az üres léleknek a becsületérzést vállvonogatva fitymáló nemtörődömségét, a másikban meg az ellenállhatatlanság naiv képzelgésének humoros oldalát juttatja érvényre.


Az idő csakhamar meghozta igazi szerepkörét. Azt, a melyben meg is gyökeresedett, s a melytől aztán művészi egyénisége nyerte a maradandó jelleget. A nyugodt, higgadt, biztos fellépésű, harmincz éves salonember minta-megalkotója lett a szinpadon. Nem a mély érzésű férfié, akinek tekintetéből a melankholia borongása sugárzik s a ki külsőségek érvényesitésre többnyire félszeg, hanem az a kifogástalanúl öltözött.

Ruganyosan mozgó, éllel beszélő, sima szavú szalon-ügyeskedő lett az eleme, a ki a merész tekintetével s a szellemeskedés fegyvere mellett ép a tökéletességig érvényesített formaérzékével aratja nők körében a diadalait.


Művészeti fejlődésnek ezt a fázisát követte az agglegény: a harmincz-negyven év között mozgó előkelő műveltségű finom solo-férfiak typusa. Ezek jellegzetes alakok. Férfiköben cynizmussal vegyes gúny ül az ajkukon. Látszólag fáradtak a beszédre. Tudnak értelemmel hallgatni s csak időnként szakít meg egy-egy éles vágásuk léha, dicsekvő fecsegéseket.

 

Nők körében átalakúl ez az egyéniség, a mely korra tualjdonkép öregnek nem öreg, fiatalnak nem fiatal. Nálunk a "javakorban lét" gyöngéd jelzője jut nekik. Nők körében nagy mesterkedők. Nem udvarolnak és mégis udvarlók. Két fegyverük van erre. Az egyik a nevetségességtől óvakodás, a másik a szivjóságból fakadó önzetlenség oly módon való színrehozatala, hogy forrásának aranytisztasága révén kábuljon el az áldozatuk.

 

Ártatlan kedélyű leányokat és csalódott fiatal asszonyokat jelöl ki számukra a modern társadalmi dráma két nagy mestere: Dumas és Sardou s nyomukon a szellemes Pailleron is. Az ő alkotásaik finom légköre képezi Náday Ferencznek, mint az úgynevezett javakorabeli érdekes alakok személyesítőjének művészi otthonát.

 

Könnyen folyik ajkáról a szó, mozgása taglejtése keresetlen és pompásan érvényesiti a szenvtelenség hangját fiatal teremtésekkel szemben, hóditási eszközűl. Természetesnek találja a néző, hogy Geneviéve a Párisi-ban, Moisand Mártha az Egér-ben egyéniségének hatalma alá kerül.


Sok különböző téren mozgott negyven év alatt. Játszotta Shakespeare és Moliere egy-egy alkotását, Bánk-bánban Ottót, Vasgyáros-ban a czímszerepet, és mindenben jelentékenyet alkotva; művészi egyéniségének kidomborított jelleget adó szerepköre azonban a szalon-élet terén gyökerez. Ebben  őt, mint Dumas "Nők barátjá"-nak főszereplőjét, De Ryone-t, április 1-én a Nemzeti Szinház és a közönség kitüntető rokonszenve tapsokkal.


Náday Ferencz a maga szerepkörében valóságos mintakép arra a jövő nemzedékre, a melyik a nyomába törekszik. Túlzásoktól, modorosságtól teljesen ment, egyszerű, természetes játék jellemzi őt, izléssel párosult művészi-mérséklet vonúl át minden mozdulatán s mindig a jellem egészének kidomboritását szolgálja a lénye.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Náday Ferencz Náday Ferencz Náday Ferenc, mint Krisztyán Tódor
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98