Mint a nagy forradalom tábornokai, a hadviselés mesterei, Ujházy Ede is a közlegénységen kezdte pályafutását. A léleknek az a titkos, önkénytelen működése, melyet felváltva hajlamnak, vágynak, ébredő szenvedélynek nevezünk, vezette a deszkákra. A Nemzeti Szinház legújabb örökös tagja, a magyar szinművészetnek büszkesége titokban szökött meg az apai háztól, hogy hajlamát, vágyát, ébredő szenvedélyét kövesse.

Mert apja, a derék debreczeni "doktor bácsi", kereskedőnek szánta Edus fiát. Az apai szeretet több biztosságot, bizalmat látott a reális életpályában. Nem mintha a "doktor bácsi" valami elfogúlt ember lett volna, kinek a szinészettel szemben előitéletei vannak. Ellenkezőleg, imádta a szinművészetet s kedvelte a szinészeket.

Mint szinházi orvos, valósággal jótevője volt a debreczeni szintársulat tagjainak. De a bölcselkedésre hajló, józan látású öreg úrnak kora szinészeti viszonyai nem nyújtottak kecsegtető képet. Lépten-nyomon látta, hogy a szinészet és a nyomor a test és az árnyék viszonyában állanak. Elválaszthatatlanok.

Tapasztalta, hogy száz és száz közűl alig egy tud magának polgári értelemben vett jóllétet teremteni. Pedig Debreczen városa, hol az öreg úr orvosi gyakorlatot folytatott, még aránylag bőkezűen ápolta a maga szinészetét. Az apa lelkében mégis sulyos kétségek támadtak. Lesz-e az ő fia, az Edus, a száz és száz közűl az az egy?

Lett. A legvérmesebb reménykedés sem biztathatta volna többel, mint a mennyit az Edus elért. Ujházy Ede neve a magyar szinművészet történetében a legelső helyek egyikét tölti be; ott fog diszleni tűnő nemzedékek emlékezetében a Szentpéteryek, Megyeryk, Fáncsyak, Egressyek, Lendvyak, Tóth Józsefek, Szigetiek és Halmyak fényes társaságában.

A ma élő nemzedék ebből a társaságból Ujhzázyt ismeri legközelebbről. Őt látja fizikai valóságban s művészete magaslatán. Azon a nagy hangszeren, mely magában foglalja az emberi indulatok összességét, a láthatatlan mélységtől a mérhetetlen magasságig, minden hangot biztossággal szólaltat meg.

Ujházy nem ismer sem könnyű, sem nehéz művészi feladatot, tehetségének ereje úgyszólván minden külső erőkifejtés nélkűl rontja le az úgynevezett művészi tagosításokat, szerepszakmákat. Ki mondhatja, hogy Ujházy Ede komikus s ki merné koczkáztatni, hogy tragikus szinész? Több ezeknél: a legönállóbb művészi egyéniség. Tisztán a szereptől függ, attól a feladattól, melyet a költő rárótt, hogy megríkasson vagy megkaczagtasson bennünket.

És ő maga is oly könnyen tud sírni s olyan lélekből kaczagni. Az életben, a társaságban épen olyan vonzó, érdekes az egyénisége, oly lebilincselő a szava, mint a szinpadon. Még a banalitásokban is valami értéket sejtünk, ha tőle halljuk. Duzzogása, zsémbelése a legkedvesebbek közűl való. Dörmögései, kijelentései úgy hangzanak, mintha restelné, hogy nem tud igazán haragudni. Még akkor sem, ha oka volna rá.

A Nemzeti Szinháznál működik 1870 óta, vagyis annyi idő óta, a mennyit átlagosan egy emberöltőnek szoktunk mondani. Nagy statisztikai segédletet kellene igénybe vennünk, ha csak vázlatosan is be akarnánk mutatni, hogy harminczhárom év óta mit teremtet, alkotott, hányszerepet kreált s mennyit tartott műsoron az ú vonzó művészete.

Harminchárom éve annak, hogy az akkor egyetlen fővárosi magyar szinpadon mint Knabe Farkas Jeremiás a "Miniszter előszobájában" czímű darabban feltűnt Ujházy. A darab német egyfelvonásos, tartalmilag, drámailag jelentéktelen művecske. A német szinpadok játékrendjén sem tudott gyökeret verni. A szerep egy öreg dijnok alakját mutatja be, ki előléptetésért megy könyörögni a miniszterhez. Ezt a kis, jelentéktelen szerepet, mely a mi világunktól oly távol esik, Ujházy diadallal hordozta körűl az országban.

Alakításának temérdek számából fel kell említenünk Anzelm-et a Szigligeti és Balázs ŤSztrájkť-jából. Ebben a szerepben aratta első jelentős diadalát. Szintén nem az úgynevezett műszerepekből való, inkább érdekes genre-rajz, de Ujházy annyi színt, hangot, erőt vitt belé, hogy maga Szigligeti, a koszorús szerző, ki akkor a Nemzeti Szinház igazgatója volt, rangban és fizetésben a szinház első művészeti közé emelte.

Nyomban rá következett egy nagyobb, tartósabb siker. Jókai megirta Miltont s a czímszerepet Ujházynak adta. A bemutató előadás a Nemzeti Szinház egyik legfényesebb estéje volt. A tetszésvihar erősebb tombolása azóta sem zúdúlt fel a magyar klasszikus szinház falai között. Mindez közel harmincz év előtt történt s Ujházy e hosszú idő alatt egyre öregbedett művészetben és sikerekben. Csak a lelke maradt fiatal.