Úgy indul el innen, mint egy vándorlegény,
Mint egy ágról szakadt, szegény vándorlegény.
Kebelén kenyere, hátán meg a háza, -
Kezében nem is bot, csak egy sétapálcza.
Mintha nem is távol világba ment volna –
Csak egyet szétnézni a szomszéd Zágonba.
A hogy nekivágott erdők sűrűjének:
El sem is bucsúzott, utána se néztek,
Csak a lomb susogta körülötte lágyon:
Az Isten megáldjon!

Nem igen szorongott pénz a tarsolyába,
De mindenható tűz lángolt az agyába;
Pártfogója sem volt, ki segítse, védje,
De vasakarat volt minden idegébe.
Mindazt, mi hiúság, bizony megvetette,
S az igaz nagyságot magáért szerette,
Fakó emberke volt, a hogy útját rótta,
De valami szent fény sugárzott le róla: -
Az igazság fénye, honszeretet lángja
Volt a – glóriája.

Mit a nélkülözés, gondok, szenvedések!
Az ő nagy lelkének merő kicsiségek.
Maga előtt csupán egy csillagot látott:
Az őshon mezőin sürgő magyarságot!
Rokonok, testvérek, ha rátok találna!
Ha ragyogó álma valóságra válna!
- Nem vált valóságra, megmaradt álomnak,
De a csalódások kincseket rajzottak…
Tisztelet adassék az ő nagy nevének
Akkor is, ha – tévedt!

Emberirtó harczok rettentő vitézi,
Nem tudok én rátok áhitattal nézni,
De ha nézem ezt a szürke székely embert,
Ki egyedül küzdött s félelmet nem ismert,
Ki vergődő hona képével szivében,
Meghódította a világot egészen
És bár maga bizony koldusnál szegényebb,
Roppant kincset hagyott az emberiségnek:
Meghat e nagy élet, ez a nagy halál itt
A – leborulásig!

Élete, halála, dicső vagy példának,
Himalaya orma, jó vagy sirdombjának.
Fenséges tetődnél, mely feltört az égbe,
Egetvívóbb elme volt az ő elméje,
Nagy szíve borongóbb s kit levegőd himbál,
Szelleme szárnyalóbb büszke sassaidnál;
Porát őrizheted magányodba zárva,
Világgá tündököl halhatatlansága
S élni fog áldottan mindnyájunk szivébe
Megszentelt emléke!

Endrődi Sándor