A görög pathos szónak kettős jelentése van, szenvedést és szenvedélyt jelent. Mind a kettő lényeges része a drámának s mind a kettőt éreznie kell annak, a ki művészi tolmácsa akar lenni a legnehezebb műfajnak s ébren óhajtja tartani az érdeklődést az iránt, a mi a szinpadon lejátszódik.

Néha a passziv szenvedés az erősebb elem, máskor az alkotó szenvedély, azonban mindig úr fölöttük a valódi művész, egyúttal mestere annak a bonyolult hangszernek is, melyet az emberi tömegek lelkének nevezünk, s melyből a megindultság elragadtatás, derű vagy szomorúság hangjait kicsalni minden művész legfőbb becsvágya.

Sarah Bernhardt, a ki most öt év után ismét visszatért néhány estére körünkbe, a mindkét értelemben vett pathos legnagyobb művésze. S valameddig a meleg szinek és hangosan kitörő érzések divatban lesznek a szinművészetben, míg nem válik teljesen naturalisztikussá a szinpad: mindaddig a Sarah divatja sem mulhat el.

Stilje azonos a franczia dráma stiljével, egy talajból fakadtak, együtt virágzottak, együtt járták be győzőkül a művelt világot. Igaz, a franczia dráma erősen hanyatlik, Rostand nem Hugo Viktor, Brieux nem Dumas fils, és Sardou sem Sardou többé; a szavaló, erősen pointező előadás ellen is hatalmas reakcziót támasztottak a németek és olaszok.

De mint a hogy Lessingnek csak részben sikerűlt ledöntenie trónjáról a franczia drámát, ép oly kevéssé fog sikerülni nála sokkal kisebb epigonjainak, hogy háttérbe szorítsák, vagy elnyomják a gall szellem újabb alkotásait. S e gall szellem mindenféle nyilvánulását kitünően tolmácsolja a franczia tragika: Sardou raffinált hatásvadászatát, Rostand lágy romanticzizmusát.

Dumas klasszikussá emelkedett demimondainejét: a mily sokoldalu e szellem, oly sokoldalu e művészet is. S valamint a franczia dráma főjellemvonása ama kétféle pathos, úgy Sarah is a szenvedésben és szenvedélyben nagy.