Gyorsan követte egymást a somogyi Koppány, a keleti végeken, talán Gyulafehérvár környékén székelő ifjabb Gyula, aztán a bessenyő Keán s a marosvidéki bolgár Ohtum vagy Ajton leveretése, úgy hogy a veszprémvölgyi apáczák görög nyelven kiállított alapító levelében már „Kralész apszész Ungirasz”, az egész Magyarország királyának nevezhette magát István s trónralépte után negyvenegy év múlva olyan erős alapokra fektetett királyi széket hagyott utódaira, hogy a halála után nehány évre kitört fergeteg sem volt képes megrendíteni.

Nem a királyságot semmisitette meg a nemzeti visszahatás, csak azt, a mi idegenszerű volt benne, magyarrá tevén Szent István alkotását, a melyet az ő tudatos működése csak erősnek és kereszténynek akart. A faji ösztön életereje végezte be a nagytehetségű apa és lángeszű fia művét s pótolta azokat a hiányokat, melyeket magyar nemzeti szempontból nélkülözött az új királyság.

Mert egész elfogulatlanul vizsgálva Szent István életrajzát és jellemét, a hogy tetteiből magunk elé állíthatjuk, bajos volna ráfogni, hogy a kereszténységben és erős állami szervezeten kivűl még arra is törekedett volna, hogy magyarrá tegye ezt az országot, melynek ő volt első királya.

Nincsenek adataink, melyekből megitélhetnők, mennyire haladt előre Gyejcsa korában a hét törzs vezérnemzetségeinek összeforradása a harczosok tömegével; azt azonban tudjuk, hogy még a X. század dereka táján sem feledte el a vezérlő néposztály a turkok nyelvét, kiktől eredetét vette.

Konstantinus Porphírogenitus görög császár, ki megőrizte számunkra ezt a fontos feladatot, nem valami szabatosan fejezte ki magát, midőn erről szól: mi pedig, kik Árpádot és vezértársait nehezen tudjuk másnak képzelni, mint magyarnak, különböző erőltetett magyarázatokkal még zavarosabbá tettük Konstantinus értesitését s erőszakosan behunytuk szemünket olyan jelenségek előtt, melyekből tárgyilagos itélettel csak arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy a tulajdonképeni magyar elem fölött egy törökfajta vezérlő elem helyezkedett el, mely csak akkor hagyott fel a török nyelv használatával, midőn a mai hazában való letelepedés kiszakította a törökség környezetéből.

A bizáncziak mint turkokat ismerték meg őseinket; Árpád és a többi vezér családja a kevés perzsán kívűl török eredetű személyneveket (Álmus, Béla, Gyejcsa, Tas, Tarkacsu, Jutas stb.) s nem magyarokat használt; az oghuz-törökök és a magyarok legrégibb jelvénye, a turul azonos, valamint egyforma a nemzetségi szervezetnek hat nemből és 4-4, összesen 24 tagból álló beosztása;

a történeti előzmények is olyanok, hogy megállapítható a török hegemónia eredete. A magyarság unugur vagy onogur néven az V. század közepe felé tünik fel a történelem szinterén, midőn az Alsó-Volgáig és Azovi tengerig nyomult előre.

De már száz év mulva megalakult az altáji turkok nagy birodalma, mely Khina határától egész a Donig terjedt s mint az egykorú bizánczi forrásokból tudjuk, 580 felé az Alsó-Volga és Azovi tenger körül tanyázó onogurokat is meghódította.

Ugyanaz történt ekkor a magyarokkal, mint hét századdal később a törökséggel, mely mongol vezérlet alá került s a mongolok egyik törzse, a „tatárok” neve alatt szerepel a történelemben. A bizáncziak is onogurok, unugurok helyett turkokról beszélnek ezentúl s a magyarság régi neve csak a szlávoknál marad fenn, a míg a IX-X. században a nyugati népeknél is ismeretes lesz.

S a hogy eltörökösödött a volgai mongol-tatár vezéri nemzetségeknek már a harmadik-negyedik nemzedéke, úgy magyarosodtak el a X. század folyamán a magyar környezetben a Pannóniába vándorolt turkok is.

De ha megtörtént is a nyelvi beolvadás: alig hihető, hogy még azután is több nemzedéken át ne maradt volna fenn a köztudatban a különböző eredet emléke, úgy hogy Szent István korában még semmi esetre sem mosódhatott el.

A magyar faji jellemvonásoknak az az ösztönszerű megnyilvánulása, melynek eszményét a középkor magyarja Szent Lászlóban találta fel, nem volt meg Szent Istvánban; ő még csak a „magyarok királya” volt, ellenben Szent László „magyar király”.

Különben teljes félreismerése volna a kornak, ha a X-XI. század szülöttében olyan felfogást keresnénk a nemzetiségről, minőt a mai ember vall magáénak.

A közös származásnak, közös szokásoknak, közös életsorsnak, a bajtársi viszonynak együttes érzelméből fakadt olyasmi, a mi bizonyos fokig megfelelt a mai értelemben vett nemzeti öntudatnak. Ámde afféle gondolat, hogy „nyelvében él a nemzet”, ismeretlen volt Szent István korában.

Akár ő maga, akár, a mi valószinűbb, az ő nevében Szent Gellért irta a Szent Imréhez intézett atyai intelmeket, az ezen időbeli felfogásnak az a hires és sokszor idézett mondás felel meg? „Az egynyelvű ország gyönge és törékeny.”

Minden népnek megvan a maga nyelve; olaszoknak, meg a többi román népnek a latin, németeknek a német, tótoknak, cseheknek, morváknak, szlavonoknak, horvátoknak, bolgároknak a szláv, görögöknek a görög, magyaroknak a magyar. Ilyenforma gondolatmenet az, a mi rávezet a föntebbi kifejezés tulajdonképeni értelmére.

Mert a szó, ha formája nem változik is, nem ugyanolyan jelentésű ma, mint a milyen volt tegnap. Szent István korában teljesen közönyös volt az, hogy egy nyelvű vagy több nyelvű legyen az ország; a kérdést teljesen gyakorlati szempontból fogták fel s a latin nyelv használata megfelelt az azon időbeli egyházi, irodalmi és politikai élet követelményeinek. A tulajdonképeni kérdés az volt: egyféle vagy pedig többféle népből álló lakosság által lesz-e erősebb valamely ország?

Magyarország népessége a XI. század elején nem sokkal lehetett több félmilliónál. Európa akkori népessége mellett is nagyon csekély szám. A német császárnak legalább is nyolczszor annyit alattvalója volt; Itáliában, bár kisebb Magyarországnál, 14-15-szörte több ember lakott; a görög császárok pedig legkevesebb 30-szorta nagyobb nép fölött uralkodtak.

Igaz ugyan, hogy az a kevés magyar még nem olyan régen ellenálhatatlanúl végig száguldozta egész Európát. De a honfoglalók ivadékaiból csak a harczoló vagy békés időkben pásztorkodó, vadászattal és halászattal foglalkozó nép telt ki s egy olyan vereség után, minő az augsburgi, a hol elveszett a fegyverfoghatók nagy része, a nemzet fennmaradása sem lehetett biztos.

Voltak aztán a magyarságon kívül még szlávok, külföldről behurczolt rabszolgák, kik megmunkálták a földet s elvégezték a különböző szolgai teendőket. De egy keresztény és erős országnak, a milyenné Szent István akarta tenni Magyarországot, még másféle népelemekre is szüksége van, úgy mint papokra, városi polgárságra, kézművesekre, kereskedőkre, minők az olaszok, valamint a nyugati népek fegyverforgatásában és úri szokásaiban jártas lovagokra, minők a németek.

Csak úgy lehet tehát nagy és erős országa a magyarok királyának, mely képes lesz magát a két hatalmas császárság, a görög és német közt fentartani, ha minel több olasz és német vendéget fogad be, kik nemcsak a nyugati népek fejlettebb életviszonyait honositják meg nálunk, hanem a kereszténységnek is terjesztői és erős támaszai lesznek.

Egy a magyarság egész világát felforgató nagy átalakulásnak volt a korszaka Szent István uralkodási ideje, melynek ő volt a vezetője és irányítója, ha nem is a megindítója. Ez az átalakulás, melyre a helyzet utalta a magyarságot, nemcsak a lelkeket hozta forrongásba a kereszténység új eszményeivel, addig ismeretlen gondolatkörével, de a régi politikai és társadalmi szervezet felbontásával, valamint a félnomád életmód egy fejlettebb gazdasági életre való átmenettel a létviszonyokat is oly annyira megváltoztatta, hogy csak egy ereje frissességében levő, fiatal nép volt képes a tőle teljesen idegen elemek környezetében s azoktól át meg áthálózva egy új életnek a létföltételeit megteremteni.

Kilencz század történelme a bizonyság rá, hogy az, kinek lángesze fölismerte az új életrend megteremtésének szükségszerűségét, bölcsen járt el a nagy átalakulás vezetésében és irányításában. Új élet fakadt a régi romjaiból, mely több mint nyolcz századon át a Szent István által megvetett alapon nyugodott.

Ma ismét olyan válságos átalakulás közepette vagyunk, mint kilenczszáz évvel előbb. De van e Szent Istvánunk?