Dtum
Login with Facebookk
1905 | Február

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

A MAGYAR IRODALOM újjászületése az ország éjszakkeleti és keleti részéből idnult ki. Bessenyeit Szabolcs szülte és Sárospatak nevelte, társai, a testőr-irók, túlnyomóan Erdély fiai, Kazinczyt Zemplén adta reformátorúl az irodalomnak. Egy lépéssel beljebb haladva a szellemi mozgalom az Alföld szive felé, Debreczenből emelkedett ki a megújult irodalom első valóban eredeti, nagy költője: Csokonai.

 

S mintha az ő életének viszontagságai, melyek a Dunántúlra vitték, jelezték volna az irodalom további fejlődését: a keleten kigyúlt tűz az Alföld dija fölött keresztűl csapva, a Dunántúl terjedt tovább; a két Kisfaludyval, Berzsenyivel, majd még inkább Vörösmartyval egy lépéssel közelebb jutott költészetünk az európai szinvonalhoz, s egyúttal a nemzeti szellem teljességéhez, hogy aztán az Alföld népéből kiemelkedett Petőfivel és Aranynyal mind a két magaslatot elérje.


Ebben az itt nagyjában vázolt fejlődésben az első nyugvópont két majdnem egyszerre feltűnt név: a Kisfaludy Sándoré és Csokonai Vitéz Mihályé. Mind a kettő oly váratlanúl s oly gazdasággal lépett fel, hogy kortársaik s köztük első sorban az irodalom vezérei, meg se tudták őket kellően becsülni.

 

Így azután osztályrészükűl jutott az a keserű sors, hogy koruktól nem nyerték el az őket megillető babért, az utánuk következett nemzedékek szemét pedig elhomályosította velük szemben a későbbi nagy költők dicsőségének fénye, úgy hogy csak ma, egy század múlva kezdjük igazában megtalálni számukra azt a helyet, a melyet költészetünk fejlődésében megérdemelnek.

 

S a kettő között Kisfaludy Sándor a szerencsésebbik, mert őt ha az irodalom nem értette is eléggé, megértette a közönsége, - de Csokonai, részint korai halálánál, részint pedig sanyarú életviszonyainál fogva még a kellő nyilvánosságot sem érhette el élve: azok közűl a művei közűl, melyek révén a halhatatlanságra számot tarthat, jóformán csak a „Dorottya” jelenthetett meg életében.

 

Életének sok nyomorúsága s korai halála mellett ennek is tulajdonítható, hogy megszoktuk az irodalomtörténet szomorú lapjai közé sorozni azt, melyre az ő neve van bevésve. Pedig ő maga nem tartozik a szomorú költők közé; bármennyi verseiben a fájó panasz, kesergés, alaptermészete a vidámság. A bánat csak pillanatokra fogja el, de hamar megvigasztalódik s a pajkos mosoly vagy jóizű kaczagás arczán meg se várja könnyei fölszáradását.

 

S természetének ez az alapvonása érvényesűl nemcsak élete megpróbáltatásai ellenére, hanem kora költészetének ellenére is, melynek alaphangja tudvalevőleg inkább a lágy rezingnáczió és az epedő melankholia felé hajlott. Viszont azonban ez is tartotta meg az élet minden baja között s kivételes tehetsége és erkölcsi komolysága mellett ez is segített őt megóvni komolysága mellett ez is segített őt megóvni a debreczeni kollegiumból való kizáratása után s magának életpályát találni nem tudó küzködése közben a peregrinus diák sorsától, mely az ő korában annyi jobb sorsra érdemes ifjút vitt bele az elzüllésébe.

 

 

 


Ha ebből a szempontból nézzük költészetét, könnyen megérjük, hogy miért vált épen ő belőle az első igazi humoros költő a magyar fajból s mért vitte épen ő legtöbbre társai közűl a könnyed, derűs anakreoni versekben. S megértjük azt is, hogy miért buzog lelkében bővebben a szerelmi dal forrása addig, a mig remélheti, hogy Lilla az övé lesz s mért sokkal kevesebb számra is a szakítás utáni versek száma.

 

A bánatot erősen, mélyen tudta érezni, de hamar kiűzte belőle friss, életerős vidámsága, lelkének eleven életerje, rugalmas ifjúsága. Viszont azonban a tréfát élvezni tudta teljes lelkéből s ha vidám verseit olvassuk, mindig kiérzik belőlük, hogy a költő maga mulat legjobban a saját tréfáin. A fájdalmas ború lelkében csak hangulat volt, a mely jött s elmúlt, az állandó benne a játszi derűltség, a mely bearanyozta szenvedéseit s megkettőzte csekély örömeit.


Lilla-dalaiban sok az olvadozó epedés, a holdfénynél való ábrándozás, a mit inkább a korabeli költészet hatásának rovására kell irnunk, mint a saját magáéra. De még ilyenkor is mily egészséges, életkedvtől duzzadó az ő szerelmi költészete, kortársai legnagyobb részének szenvelgő, lágy, testetlen álmdozásához képest! Ha pedig a könnyed, pajkos enyelgés hangját üti meg, oly őszintén, szívből fakadó vidámsággal cseng a szava, a milyet nem találunk sehol a magyar költészetben, Petőfiig.

 

Ilyenkor magunknak is kedvünk kerekedik vele együtt felkiáltani:


Egy összességgel ily sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?


Midőn pedig Lilla elvesztése után fájó szivvel zengi panaszait, el tudja hitetni velünk fájdalma őszinteségét, de mégis úgy érezzük, hogy a halál emlegetése nála alig egyéb költői szólamnál, vagy legfeljebb futó felhőnél a derűs egen. Lilláját úgy elárasztja boldogan áradozó bókjaival, szépségét oly önfeledten tudja élvezni, egy pillantásából, egy mozdulatából, egy – sokszor csak elképzelt – helyzetéből a gyönyör annyi forrása válik számára, hogy a ki e verseket olvassa, szinte megifjodik a saját lelke is.

 

Az olyan szivnek, mint a Csokonainé volt, sebei bármily mélyek is, hamar gyógyúlnak, mert e szív tiszta és mentes minden oly kóranyagtól, a mely a sebet elmérgesíthetné. S ismerve Csokonainak ezt a lelki alkatát, csodálkozhatunk-e azon, hogy úgyszólván közvetlenűl Lilla elvesztése után megirja a „Dorottyát”, a magyar jókedvnek ez első igazi költői nyilvánulását, a melyben tiszta szívből kaczag azon, a mi nevetni való s melyben nem érezzük nyomát sem annak a szerelmi búnak, a melyből a költő még alig ocsudott fel.


Ha adataink nem volnának is rá, biztosan tudhatnók, hogy Csokonai, a merre csak viszontagságai vetették, kedvelt s szivesen látott vendége volt minden társaságnak. A debreczeni kollegium tanárai is szerették s bizonyára fájó szivvel zárták ki az intézetből, mikor a kollegiumi fegyelem szigorú szabályai erre kényszerítették őket, a diákság pedig ragaszkodott hozzá, a ki első volt a tanulásban, magasan felettük állt míveltségében, de első volt a tréfában, a mulatságban is.

 

Később, Komáromban, Somogyban is először bizonyára a víg czimborát szerették meg benne s csak aztán ismerték fel a költőt. A férfiakat ép úgy vonzhatta csapongó, tréfára mindig kész kedélye, mint a hogy a nőkre hatottak kedves és megható versei. Az akkori vidéki élet tespedő, a világtól elzárt unalmában valóságos üdülés lehetett a szegény, vergődő diák megjelenése, a ki kora miveltségének magaslatán állott, az elmésségből ki nem fogyott, pajkos volt durvaság nélkül, pohár bor mellett jól tudta a magyar nótát énekelni, tudott lelkesen beszélni komoly dolgokról is, a ki bizonyára minden tekintetben emelte a falusi társaságok szinvonalát.

 

Ő pedig jól érezte magát e körökben, a melyekben ha nyert valamelyes tetszést, csak saját kiváló tulajdonságainak köszönhette s a melyben ha felolvashatta verseit, ez a nyilvánosságnak úgyszólván egyedüli módja volt számára. Akkor még oly kezdetlegesek voltak nálunk az irodalom eszközei, hogy a költők munkái sokszor országszerte elterjedtek már kéziratban, mig végre nyomtatásban megjelenhettek.


Csokonai költészetében eladdig nálunk példátlan változatossága van a hangnak, tárgynak, formának, - csak egyféle hangot nem találunk nála soha: a haragét. Ez az oka, hogy nem vált belőle szatirikus költő, mert a szatírának alapja a felháborodás vagy legalább is megbotránkozás valami bűn, roszaság vagy ferdeség miatt; a szatirikus bizonyos mértékig mindig erkölcsbiró. Csokonai nem volt az; észrevette az emberekben s az emberi dolgokban azt, a mi bennük nevetséges, nevetett is rajtuk, de úgy hogy ők maguk is vele nevettek, mert nevetésében nem volt se gúny, se keserűség.

 

A „Dorottyá”-ban is alig van szatirikus elem, pedig a tárgy bőven kinálta volna: nem gúnyolja ki sem a vén lányokat, sem a többi farsangolókat, csak mulat rajtuk, bevonja őket vidám lelke derűjével. Nem mintha nem vette volna a dolgokat komolyan, sőt ellenkezőleg, nemcsak költészetéből tudjuk, de életéből is, hogy erkölcsi komolyság dolgában magas mértéket alkalmazott magára.

 

De a természetben nem volt meg sem az a gúnyolódó hajlam, sem az a keserűség, a mely a szatirikust teszi. A tréfát magáért a tréfáért szerette s nem tett soha sem oktató eszközzé, sem büntető ostorrá.
Lelkének elpusztíthatatlan derűje nem vitte felületességre, könnyűvérűsége nem lépte át azt a határ, a melyen túl már könnyelműséggé válik. Érzésben, eszmében egyaránt el tudott mélyedni s hogy ott volt benne művészi öntudatosság, azt nemcsak az a nagy műveltség bizonyítja, melyet kedvezőtlen körülményekkel daczolva is szerezni tudott, hanem az is, hogy öntudatosan önálló folizófiai világnézetre törekedett jutni.

 

Mutatja ezt nemcsak egyenesen filozófiai czélzatú nagy költeménye a lélek halhatatlanságáról, hanem egyéb művei is, a melyekből arra lehet következtetni, hogy czélját el is érte volna, ha a halál meg nem akasztja a férfikor küszöbén szelleme fejlődését. Az ő példája is azt bizonyítja, hogy az egészséges vidámság nem esik a komolyság és mélység rovására.


Élete utolsó éveiben, melyeket anyja debreczeni házában töltött, gyakran szokták őt úgy rajzolni, mint betegségtől sorvasztott testű és szenvedésektől megtört lelkű ifjút, a ki keseregve vánszorog korai sírja felé. Ez a kép alighanem hamis, mert Csokonainak magának nincs ebből az időből számbavehető nyilatkozata, mely arra vallana, hogy életkedve, önbizalma elernyedt volna.

 

Bizonyára mélyen érezte, helyzete nyomasztó voltát, hogy annyi viszontagság is alig talál elismerésre, hogy az életben, a társadalomban nem birja megillető helyét megtalálni s hogy harmincz éves korában is keresetforrás nélkül, anyja szegényes házában kell tengődnie. De csüggedés, vagy reménytelen elkeseredés nem fogta el soha, - úgy érezte, hogy még van jövője s el fog jönni még az ő ideje. Képes lett volna-e a csüggedtség lelkiállapotában egy-két nap alatt olyan nagyszabású, mélyen járó munkát alkotni, mint a „Lélek halhatatlansága”?

 

Avagy foglalkozott volna-e oly nagyszabású, teljes lelkierőt kivánó tervekkel, mit az „Árpád” eposz? Hite önmagában s jövőjében, önbizalma és lelki egyensulya megmaradt akkor is, beteg testtel, sirja felé lépdelve is a régi egészséges lelkű, bizakodó, nem a multon keseregve évődő, hanem bizalommal a jövőbe tekintő Csokonai maradt. Lelki szenvedései voltak bár, de nem oly emésztők, hogy lényegesen siettették volna sírba dőltét. Úgyis eléggé siettette életmódjától kifejlesztett apai öröksége: a tüdővész.


Lelke nem szállott el nyomtalanúl, emlékezete eleven maradt késő nemzedékek szivében is oly eleven, mint egyetlen Petőfi előtti költőnké sem. Nemcsak költeményeit énekelték s éneklik nem egy helyt ma is, hanem egyéniségének is megmaradt az emléke azokban az adomákban, melyek Debreczenből kiindulva országszerte elterjedtek róla.

 

S ezek is megőrizték lényének alapvonását, az életkedvvel tele, pajzán vidámságot, ha sokban túlozva is. Ezekben az adomákban Csokonai mint a debreczeni mulatós diák tipusa szerepel s bizonyos tekintetben el is lehet róla mondani, hogy az volt élete végeig: a régi magyar diákságnak megnemesedett tipusa, a kinek fiatal a lelke, mindig kész együtt mulatni a mulatókkal, de ép úgy kész együtt dolgozni a dolgozókkal; a kinek romlatlan a szive, mint a gyermeké, de komoly a lelke, mint a férfié.

 

Nemcsak költői tehetsége emeli ki a hétköznapiságból, hanem lényének szeretetreméltósága is, a melyet költeményein keresztűl megláthat mindenki, a ki eléggé el tud mélyedni bennük. És sem költészete, sem egyénisége nem vesztette el varázsát ma sem, a mikor már száz esztendő nehezedik sihalmára; mind a kettő elég eleven arra, hogy feléje fordítsa szivünket, a midőn halála századik évfordulóján meggyújtjuk sirja fölött az emlékezet szövétnekét.

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Csokonai Vitéz Mihály Csokonai Lillája Vajda Julianna
Cikk-ajánló
A spanyol munkásság sztrájkja a rendőrség miatt meghiusult
Egész Spanyolország forradalmi készülődések lázában él. A pénteki...
Henri Bergson (1859-1941) Henri Bergson (1859-1941)
Empedokles, Sokrates, Seneca avagy Giordano Bruno: mintha az igazi...
Somlay Hamletje Somlay Hamletje
A Hamlet-et új hangokon interpretálni, új utat keresni, amelyen el...
Szikratávirókészülék kisebb hajók számára Szikratávirókészülék kisebb hajók számára
Jachtok, kisebb hajók, parti szolgálatot teljesitő gőzösök,...
A gépgyártás óriásai A gépgyártás óriásai
Békeidőben a többtermelés azt jelentette, hogy minden ország...
Ha leáll a MÁVAG, évi 13 millió pengőbe kerül Ha leáll a MÁVAG, évi 13 millió pengőbe kerül
A MÁVAG ügyében a legkülönbözőbb irányú tárgyalást folytatták az...
Ferdinánd román király Csernovitzban Ferdinánd román király Csernovitzban
Ferdinánd román király, Mária királynő és Erzsébet főhercegnő...
A vonatkisiklás enyhítése A vonatkisiklás enyhítése
Az a sok szomorú vonat katasztropha, a melyek a legutóbbi időben...
Technika a hadviselés szolgálatában Technika a hadviselés szolgálatában
technikának a hadviselésben való alkalmazása épen olyan régi, mint...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98