A magyar ember dalos természetét a kaszárnyák sivár levegője, a nehéz katonai gyakorlatok fáradalmai, a bajtársi élet, az otthon után való vágyakozás, a fölebbvalói szigor és a szerelem épen úgy megszólaltatják, mint a polgári élet jelenségei.

A katona lelkülete nótáiban tükröződik, érzelmei és indulatai, gondolatai és ötletei abban a sajátos költészetben nyilvánulnak, a melynek méltatása mindeddig hiányzik, a mely pedig úgy terem a katonalélekben, mint a termő rónaság népdal-vadvirága.

Minden ezrednek megvan a maga külön dalgyűjteménye. A nótáknak azt a változatosságát, a mely a magyar népdalköltészet jellemzi, nem találjuk meg a kaszárnyapoézisben. Ennek részben az az oka, hogy az újabb nemzedékek készen veszik át a régi nótákat és maguk nem gyarapítják a dalkincset.

Új melódiák sincsenek s a melyek mégis újszerűeknek látszanak, valamely vidék népénekéből származnak át. Nagyon sok nóta ismételten előfordul az ország különböző részeiben állomásozó ezredeknél.

Más-más nótákat énekelnek a közös bakák, a honvédgyalogosok, a közös huszárok és a honvédhuszárok, de az alaphang, olykor egész verssorok, a fordulatok meglepően hasonlatosak.