Axente Sever román népvezér

Az 1848-49-es magyar szabadságharcnak sajnos tragikus következményei voltak a magyar és a román nép együttélésére nézve. Ismeretes, hogy Erdély román lakossága sokszor ellenségesen viselkedett a magyar hatalommal szemben, és féltette saját, szintén ekkor formálódó nemzeti értékeit. Növelték a konfliktust egyes politikai vezetők vagy katonai parancsnokok, akik meggondolatlan döntéseikkel, erőszakos fellépésükkel súlyos ellenségeskedéseket idéztek elő. A románság részéről számottevő fegyveres ellenállás alakult ki az Érchegységben és környékén, ahol a hegyvidéken szétszórtan élő parasztság valóságos gerillaháborút kezdett a magyar csapatokkal szemben. A szabadcsapatok ellen a honvédek nem tudtak eredményesen küzdeni – ahogy általában más hadseregeknek is nehézségeket okozott ez a fajta harcmodor a történelemben, gondoljunk csak Napoleon diadalmas seregének spanyolországi kudarcára, a francia forradalomban a Vendée ellenállására, vagy akár Tito partizánjaira.

Ezeket a román szabadcsapatokat vezette Avram Iancu és Axente Sever. Jogosnak ítélt követeléseik védelmében engesztelhetetlen harcot vívtak a magyar csapatokkal, közigazgatással szemben, és számos különösen kegyetlen akciót vezettek a környék magyar települései ellen. A vidék magyar lakossága ezeknek a gyilkos támadásoknak a során pusztult vagy menekült el olyan mértékben, hogy végérvényesen kisebbségbe került.

A szabadságharc utolsó mozzanatainak sorában ugyan lérejött egy megegyezés a magyar politikai vezetés és az erdélyi románság között, de a harcok kimenetelén ez már nem változtatott, és a két szembenálló fél már nem tudott igazi békét kötni. Avram Iancu, aki a magyarok elleni érdemeiért nem kapta meg Bécstől a remélt jutalmat, idővel megőrült és elborult elmével járta a hegyeket – annyira beszámíthatatlanná vált, hogy már az osztrák titkosrendőrség sem foglalkozott vele. Korábbi társa, Axente Sever pedig, mint látjuk, békésen megöregedett.
Egyedül a két nép közötti problémák, a lezáratlan múltból eredő ellenséges érzelmek maradtak a régiek.

Részlet egy Axente Severről szóló értékelésből 1906-ból:

Axentye jelentését olvasva, az ember azt hinné, hogy rendes hadsereget vezet s azzal rendes csatákat viv, holott fegyvertelen, szedett-vedett csapata a rendes katonaság első puskalövésére rendszerint szétrebbent. Nagy-Enyed pusztulása is, a mely teljesen leégett s a melynek lakói mind egy szálig legyilkoltattak, igen ártatlan dolog az ő előadásában. Egy őrjárat által csak azt akarta megtudni, hogy magyar csapatok érkeztek-e városba? Megtudta, hogy nem érkeztek, de hogy várják őket, azt is megtudta abból, hogy a bátrabb emberek Kossuth-kalapot és unió-kokárdát viseltek. A borzalmas éjszakát a következőkben adja elő: „Esti nyolcz óra tájban (1848. január 8-án) egyik szolgálattevő emberem Enyed irányában tüzet látott, Skálka Simon tribunt százötven vadászsszal Enyedre küldtem, hogy a tűz okáról nekem biztos hirt hozzon s egyuttal alármot verettem.

Skálka jelentette, hogy a Torda felől Enyedre menekült emberek a házakból s a kertek mögül embereimre lőttek, a kik aztán őket üldözőbe vévén, egy szalmakazalnak s három kunyhónak tüzet adtak. Visszaküldtem Skalkát a városba, hogy minden fölhasználásával a tüzet oltsa s bűnösöket fogja el. Egyúttal Lossenaut is, a ki csapatával Bocsárdon volt, értesítettem s katonasegítséget kértem a veszély elháritására. Az ezredes ur azt felelte, hogy egy katonát sem adhat, hogy maradjak Csombordon. Éjfél táján Nagy-Enyed minden oldaláról lángban állott s tribunjaim értesítettek, hogy ők nem képesek a borzasztó elemet megfékezni.”

Nincs miért terjedelmes jelentésével tovább foglalkoznunk, minthogy ferdítés és hazugság az egész. Érdemeit akarta tóditani a bécsi kormánynál, nagy jutalomra számított, de csak lovag-keresztet és sovány kegydijat kapott. Egészen más volt Janku. Ő magának nem kívánt semmit, de várta, hogy az oláh nép kivánságait teljesítsék. A midőn reményében csalódott, nem fogadta el a kitüntetést s nem fogadott el kegydijat sem. Janku reményeiben csalódott. Axentye önző számításában. Jankut megtébolyította csalódása s élete husz utolsó esztendejében öntudatlanul hordozta keresztjét; Axentye még egy emberéletet élt le azután, hihetően nyugodt lelkiismerettle. 1850-ben Erdély katonakormányzója, mert fegyvert s hadiszekereket rejtegetett, két hónapi hadifogságra itélte, de aztán korábbi érdemeiért elengedte a fogság leülését. A Bach-korszak alatt viselt Gyulafehérváron holmi kisebb hivatalt is. Az ujabb oláh nemzetiségi mozgalmakban, a melyek 1860 után támadtak, már nem vett részt.