Az összes osztrák nemzetiségek között eddig a csehek voltak legállhatatosabb, sőt mondhatnánk legengesztelhetetlenebb ellenségei a magyarságnak. Az osztrák németekkel megtudtunk úgy a hogy alkudni, s meg is tudtunk férni. A míg a birodalmi tanácsban a németek képezték a többséget, addig soha se volt oly éles az ellentét Magyarország és Ausztria között, mint a minővé az utóbbi esztendőkben változott. S türhető volt az állapot akkor is, a mikor a lengyelek szava lett döntő. Igazán éles csak akkor lett a viszony a két ország között, mikor teljes erővel érvényesült odaát a cseh befolyás.

Mi magyarok semmi különös okot nem adtunk rá, hogy a csehek bennünket annyira meggyűlöljenek, s hogy ők kezdeményezzék ellenünk többek között azt a harczot is, melynek az volt a jelszava: „nem kell magyar liszt”. Nem is viszonoztuk a csehek gyülöletét, sőt szivesen elfeledtük azt a sok cseh hivatalnokot is, a kik a Bach világban Magyarországot nyomorgatták. A csehek gyülölete azért mégis meg volt, működött ellenünk, nem is volt szelidithető, mert a politikai helyzetnek volt szükségképi folymánya.
Deák Ferencz müvének, az 1867-iki kiegyezésnek az képezte egyik feltételét, hogy Magyarországon a magyarság kezében legyen a hatalom, odaát pedig a német nemzetiséghez tartozók legyenek az urak. Mindaddig, a míg Magyarországon a Deák politikáját támogatta a többség, kormányunknak létérdeke hozta magával, hogy az osztrák pártok közül mindig a németség oldala mellé állott. Természetszerű volt, s ép azért még öntudatlanul is megtörtént, hogy az állami élet ezernyi változó eseményeiben, mindig azokat az érdekeket támogatta, melyek a németségnek voltak javára. De ily módon a magyar hivatalos hatalom, azoknak a pártján állott folytonosan, a kikkel élet-halál harczot folytattak a csehek. Mi barátai voltunk az ő ellenségeiknek, azért tekintettek bennünket ellenség gyanánt.
És íme, alig mindotta ki a magyar nemzet, hogy szakítani akar a Deák politikájával, a cseheknek irántunk való viselkedése – sőt bizonynyal érzése is – azonnal megváltozott. A nélkül, hogy ezt eddig tettekkel bizonyítottuk volna be, tudják rólunk, hogy Ausztria nemzetiségi viszályaival szemben meg fog változni a politikánk. Annak a Magyarországnak, mely nem tartja megingathatatlannak a 67-iki kiegyezést, semmi érdeke se lesz többé, hogy Ausztriában a németség kezében legyen minden hatalom. S elesik reánk nézve annak szüksége is, hogy minduntalan az osztrák németek segítségére siessünk, valahányszor hajba kapnak a csehekkel, vagy a szlovénekkel.

S a megváltozott viszonyoknak hatása alatt egyszerre barátságos hangok kezdenek hallatszani Prága városa felől. A kereskedők kijelentik, hogy ezentul szivesen vásárolják és árusítják a magyar lisztet. Sőt szorosabbra akarják füzni a két országnak egymáshoz való viszonyát, azért a kereskedelmi iskolákban tanítani fogják a magyar nyelvet. (A mit Hunyadi Mátyás királyunk óta sohase értett n áluk senki.) A cseh lapok nyiltan hirdetik, hogy ők a magyarokban barátjaikat akarják látni ezután, sőt szövetségeseiket Bécscsel szemben, s egyenesen be fogják dugni a füleiket, ha a magyarországi tótok panaszkodni mernek ellenünk. Az ifju cseheknek egyik vezérpolitikusa pedig ellátogatott a magyar fővárosba is, hogy az itteni befolyásos emberekkel keresse az összeköttetést.
Mindez magában véve szép dolog. De barátságból nem lehet politikát csinálni. A csehek legyenek tisztában azzal, hogy mi magyarok meg tudjuk ugyan őket és törekvéseiket érteni, de segítségünkre csak akkor számíthatnak, ha ellenszolgálatokra is képesek lesznek.