Nagy emberekre nemcsak életünkben , de haláluk után is sok mindent reáfognak. S az ilyetén posthumus incselkedés valószínűbb még ártóbb, mint az eleven bőrre való nyilazgatás.

Mert az eleven oroszlán – alkalomadtán – elbánik még a hizelgőkkel is, de a halott oroszlán? Annak a talpát bizony már a rágalom sem bizsergeti meg. Igaz-e, vagy sem, de állítólag az angolok hajdan való nagy festőromantikusa , Millais is egyetértett azzal a manapság erősen divatos fölfogással, hogy a piktor mesterségéhez nem kellenek szellemi kvalitások.

Lehet valaki igen korlátolt ember és ugyanakkor nagyon jó – festő. Hát ez a tétel igazságnak vajmi gyönge, de felfogásnak s pláne művészeti hitvallásnak annál – kényelmesebb. És hódít. Különösen piktorok között és különösen minálunk.

Az eredménye pedig az, hogy a festők zúgolódnak a közönség fásultsága miatt s azt mondják, hogy nincs műértő és nincs műbarát. A publikum pedig, a mely boldog, ha a kulturális kötelezettségek alól valamely elfogadható ürögygyel kibujhat, azt mondja, hogy „engem ugyan be nem csaptok.” És levonja a konzekvencziát is: nincs magyar művészet.

Baj ez mindenképen, de veszedelem és majdnem szerencsétlenség az olyan festőre, a ki – mint Kőszegi-Brandl Gusztáv maga is bevallja - : nem ismer a művészetben régi vagy új irányt, ismer csak egyet: a művészetet. Ez a szépen megfogalmazott mondat szinte klaszszikus körülirása a – semminek.

Jelenti pedig azt, a mit nem mond ki Kőszegi-Brandl, hogy ő nem csatlakozik se jobbra, se balra, hanem csak vendégszerepelni jár – mindenhová. Egyszer-egyszer megindul a mélységek felé, a hol nemcsak a kristályos, hanem a művészeti értékek is teremnek, de féluton visszariad. Hátha maradinak tartják érte?

Azután nekilendül a képzelhető legnagyobb fölszinességnek. A kép, a mit ilyenképen megfest, horribilis szinfoltoknak az egymás mellé illesztése, a hatása pedig valami rikító álarczosbáli dominóé. A Napfény, meg a Tengerész a legjellemzőbbek ebben a genreben.

A plein air tulzásaiból azután átcsap az érzékeny lirizálásba és ismét csak – túlzásba téved. Van egy nagy vászna. A czime: Őszi köd. A mit látni, az sok-sok aszfaltos feketeség. Itt-ott egy kis kapuczineres barnaság, a mely néhol átkanyarodik valami vöröses tónusba. Az egész kép sikerült illusztráczió egy nagyon régi és nagyon rosz viczczhez.