Történetek egy temetőből.
Elbeszélés – Irta Ady Endre.

I.
Miklós úr költözik

Miklós úr ott porladt ötven esztendő óta az ó-temetőben. Az ó-temetőt kaszálónak használták már harmincz éven keresztül. Azután kimondatott, hogy mivel a fejfák kikorhadtak, sírkő csak kettő van s a sírok belapultak, szántóföld lesz az ó-temető. Az emberek illedelmesen sóhajtgattak a faluban, mert illett ez alkalommal emlékezni az elköltözöttekre. De azután a sóhajok után a bölcs megnyugvás mondásai következtek:

- Hajh, hajh, minden elmúlik, még a sírok is elmúlnak.
- Úgy is van az jól, hogy egészen porrá legyünk, a kik porból vétettünk.
- Bizony az emberek azért születnek, hogy temetők lakjanak jól belőlük.

Kimondatott azonban az is, hogy mindenkinek joga van átköltöztetni a halottjait az új-temetőbe. Az új-temető ott volt épen az ó-nak a szomszédságában. Senki se gondolt ilyesmire, sőt az emberek megbotránkoztak e határozaton:

- Nyugodjanak békével, a kik már régen porladnak.
- Nem szabad megbolygatni a régi porokat.
- Csak egy sírhoz van jussa annak, a ki egyszer élt.

Miklós úr pedig, egy hajdani kis nemes, falusi úr ott pihent a többi régi halottal. Rokona se volt a faluban, egy unokája élt csak Budapesten. Ez az unoka meghallotta, hogy fölszántják az ő-temetőt a nagyapja falujában. Hazautazott, kiásatta a sírt s átvitette az új-temetőbe. A békés faluban majdnem forradalom tört ki a költözés miatt. Miklós úrnak az új temetésére csendőröket kellett kérni.

És Miklós úrnak borzongó porokkal kell pihennie az új-temetőben. Vásott suhanczok tavaszkor, a mikor a temetőben játszani szokásuk a falusi fiataloknak, gúnyosan kiabálnak Miklós úr sírja felé:

- Az a vén bolond idebújt a fiatalok közé.