Rudnai Győző ily czímű regényében érdekes dolgokat találunk. Mindjárt az első jelenetben egy vadásztársaságot, a mely golyóval lövöldöz nyúlra. Aztán egy huszárezredes finom leányát, nagy vagyon örökösnőjét, a kinek az a furcsa szokása van, hogy minden apropo nélkül, sans facon az udvarlói térdére hajtja a fejét, hol holdvilágnál a csónakban, hol meg lovaglás után, napnyugtakor, a pihenőn.

Ezek az udvarlók ketten vannak: egy czivil, városi irodatiszt, szörnyű derék ember, még verseket is ír és egy daliás huszártiszt, a ki nem ír verset, ellenben első látásra, tenisz után egyszerűen megcsókolja a leányt. Mi sem természetesebb, hogy a szép és nemeslelkű Vilma erre hamar kiábrándul a czivilből és sürgősen beleábrándul a katonába.

A katonának azonban van egy régi szerelme, egy szép szinésznő, a ki hirtelen ott terem kedvese után a kis vidéki városban. A katona szeretné lerázni magáról, de nem tudja, sőt elköveti azt a neveletlenséget, hogy a szinésznőt kíséri el az árvaház ünnepélyére, holott ezt előzetesen Vilmának igérte meg.

Ezért illő büntetést kap: legelső találkozásuk alkalmával először a czivil udvarló intéz hozzá egy több lapra terjedő szónoki beszédet, azután – könnyekkel, sóhajokkal és felkiáltó jelekkel fűszerezve – a leány egy szintén több lapra terjedőt. Az apa, a nyugalmazott huszárezredes pedig még azt is elfelejti mondani, hogy „ millió kardvágás!”, pedig ez az egyetlen jellemvonása.

A dolog vége az, hogy tőle telhető gyorsasággal visszaszeret a czivil-udvarlóba és alighanem nagyon boldog lesz vele. Ez a mese még a legjobb az egész regényben, mert a mivel körítve van, az alakok beállítása és rajza, az előadás, a stilus, még a grammatika korrektség szempontjából is, valóságos iskola példája a delittáns ügyfogyottságnak.