„ Pártoljuk!” Egy angol iskolakönyv jutott a kezembe a héten. A könyvnek, a mely elmei iskolai tanulók számára készült, az első lapján nagy betűkkel ez a kérdés olvasható:
- Miért szerencsés mindenki, a ki angolnak született? A kérdésre nem kevesebb, mint tizenöt pont válaszol az angol gyermeknek. Az első pont természetesen ez:

Mert az angol nemzet az első nemzet az egész világon.

Nem szándékszom ideirni mind a tizenöt feleletet, de olvastam közöttük egyet, a melynek a karakterisztikus volta nagyon alkalmas arra, hogy elmélkedjünk rajta. Ez a pont – már nem tudom, hányadik? – a következő:

Mert sehol a világon nem készítenek olyan kitünő ruhát, czipőt, kalapot és más hasznos ipari czikket, mint Angliában.

Mit jelent ez a mondat – és még egy néhány ehhez hasonló – egy iskolai könyv első lapján? Jelenti először is azt, hogy az első, a mit a hatalmas világbirodalom gyeremkeinek mindjárt az elemi iskolában tanítanak:a nemzeti öntudat. És jelenti azt is, hogy ez a nemzeti önérzet a maga szárnyán viszi be mindjárt a gyermek fogékony lelkébe a nemzeti jólét, a nemzeti haladás és gazdasági boldogulás mulhatatlanul szükséges, nagy föltételét: a hazainak szeretetét, kivánatosságát, megbecsülését, minden idegennél előbbre helyezését – még a czipőben meg a kalapban is, a nagyszerűben és az aprólékosban egyaránt.

Az angol gyermek abban a tudatban jön ki az iskolából, hogy neki szerencséje az, hogy angol suszter czipőjét, angol gyáros szövetjét viselheti, szerencséje, hogy angol ürühúst ehet. – már most nézzük csak, hogyan fest minálunk a hazai propagálásának a módszere, az iskolája?

A vezérmotivuma ennek propagandának egy szó, ez, hogy : „ pártoljuk!” vagy ennek a szónak egy rokonértelmű változata, az, hogy: „ támogassuk!” – a mi iskolánk a hazainak a propagálásában akár fürdőről, akár iparczikkről van szó, az, hogy pártolást vagy támogatást kérünk a közönségtől, a minek már a hangzásában olyasmi lappang, mintha a hazainak a használata vagy vásárlása valami gyöngébbnek a „ pártolását”, a „ támogatrását” jelentené, tehát egy bizonyos áldozókészségnek a gyakorlását.

Már pedig nyilvánvaló, hogy nem mindig ez az eset. A mi iparunk bizonyára nem tart ott, a hol az angol, de a hazai igen sok területen legalább is egymértékű az idegennel és a ki vele él – saját magát, a maga érdekét pártolja és támogatja. Ha már oly nagy a fogékonyság a lelkünkben minden iránt, a mi idegen, vajjon nem lenne-e helyes dolog a hazai propagálásában is az eddigi metódus helyébe – az angol módszert importálni?