Hogy mi volt a csoport föltett szándéka, így mondja el a „Budapesti Hirlap” avatott forrás alapján:
Röviden czéljuk volt: fölborítani a koalicziót és megbuktatni a kormányt. Még pedig máról holnapra. A bizottságban olyan határozatot akartak hozni, a mely javasolná a képviselőháznak: mondja ki az önálló bank fölállítását a közös bank szabadalmának lejárata után; mondja ki, hogy a bankszabadalmat nem hosszabbítja meg és az Osztrák és Magyar Banknak erre irányuló kérelmét utasítsa vissza.

Ezt a határozatot már a holnapi napon a bizottság jelentése alapján a képviselőház elé akarták hozni s a Ház elnökének egyetértésével és hozzájárulásával el akarták érni a bizottsági jelentésnek napirendre tűzését. Még tovább menve: erőszakolni akarták a képviselőház határozatát a bank kérdésében s biztosra vették, hogy az adott körülmények között a függetlenségi párt (a Ház többsége) az önálló bank mellett foglalna állást s szavazna abban a pillanatban, a mikor a kormány erre az időt elérkezettnek még nem tartja. 

Ez volt a terv, a melyért az agitáczió folyt és a melyért a bankbizottság mai ülésén a zajongás botrányos jeleneteit rendezték: Justh Gyula, Polónyi Géza és Sümegi Vilmos. Világos ezzel, hogy a csoport magához akarta ragadni a parlamenti vezetését s nemcsak a kormánynyal, hanem magának a bankbizottságnak is előbb hozott határozatával jutott éles ellentétbe. A bizottság ugyanis – mint Széll Kálmán ráolvasta – egyik előzetes ülésén ilyképen határozott, hogy megvárja a két kormány tárgyalásának eredményét s csak azután, az összes adatok birtokában, fog a maga részéről érdemleges tanácskozásba belemenni és döntő határozatot hozni.

Mert az volt a – nagyon helyes – eredeti álláspontja, hogy míg a kormány tárgyal, addig a bizottság a maga részéről nem hozhat oly határozatot, a mely a kormány mozgását feszélyezné, avagy a kezét megkötné. A csoport agitácziójának hatása alatt a bizottság ma el akart térni az egyedül helyes, politikus állásponttól. 

Holló Lajos előadói javaslatában foglaltatott a bomba.
Már most kívánt érdemleges határozatot, a föntebb előadottak értelmében. Széll Kálmán a tanácskozás és határozathozatal elhalasztást tartotta szükségesnek, a két kormány tárgyalásának befejezéséig. De mint mondottuk, Széll Kálmán higgadt érvelését alig akarták meghallgatni, úgy, hogy Széll végre is rászólt a zajongókra, hogy ne akarjanak új-török komité-féle históriát csinálni a bankbizottságban. 

Igen érdekes volt Wekerle Sándor miniszterelnök fölszólalása, a ki azt kivánta, hogy a bizottság halassza el egyáltalán tanácskozását s ne határozzon most, hanem később. A kormányelnök erélyesen hangoztatta, hogy a kormány, míg a tárgyalást be nem fejezte, addig utasításokat nem fogad el. Továbbá azt sem tűri el, hogy az ilyen határozati javaslatot bármikor napirendre lehessen tűzni meglepetésszerűen a kormány ellenére.

A kormányelnök beszéde, a melyből nyilván kitetszik, hogy ő értesülve volt a pucsról, mozgást és zajt keltett, de általában igen hűvös fogadásra talált Kossuth Ferencz fölszólalása, a mikor a pártvezér helyéről fölemelkedett, tüntető taps és éljenzés köszöntötte. De a függetlenségi párt feje is utalt a halasztás fontosságára. Beszédének ezt a részét azonban igen hűvösen hallgatták; de a mikor arra tért át, hogy a kartell-bank meghiusulása esetére „az önálló bank fölállítását fogja proponálni”: akkor újra kitört a tetszés zaja. 

E fölszólalások hatása alatt Hoitsy Pál közvetítő indítványt tett.
Azt javasolta, hogy bizottság bízza meg az elnökséget azzal, hogy a legközelebbi napokon újra összehívja a bankbizottság ülését. Ezt a javaslatot ezután a bizottság elfogadta. 

Nem érvényesült a Wekerle fölfogása és nyilvánított kivánsága s nem érvényesült Kossuthnak – a halasztásra nézve azonos – álláspontja sem. De a tervezett összeesküvés nem sikerült. A hozott határozat mégis csak közelebb áll a kormány czéljához, mit az összeesküvőkéhez. 

De az ülés lefolyása mindenkép jellemző a politikai helyzetre, mert mindennél jobban demonstrálja azt, hogy a mai állapot tarthatatlan. Elvégre ilyen többségre a kormány tovább nem támaszkodhatik. 

A bankbizottság ülésén történtek természetesen nagy feltünést keltettek s az ott lefolyt zajongó jelenetek, s magának a bankbizottságnak is szembenállása a kormány szándékaival: a politikai helyzetet nyilvánvalóan válságossá tették.

Eddig – a bankkérdés kiélesedése óta – lappangott a válság lehetősége; de most már azt lehet mondani, hogy a válság kitörése küszöbön áll. Lehet hogy nem holnap s nem holnapután, lehet hogy nem is egy-két héten belül tör ki a válság; de a helyzet tarthatatlanná vált, mert kiderült, hogy a szövetkezett pártokat mély szakadék választja el egymástól, az együttműködést tovább folytatni alig lehet s a kormánynak nincs többsége többé, a melyre bizalommal támaszkodjék. 

A válság elkerülhetetlen.
A bankbizottság ülésén erre kétségtelen bizonyságot szolgáltattak Justh Gyula és társai. – Az ülésen ugyan – az utolsó pillanatban – mindenki megriadt és sem Kossuth Ferencz, sem maga a bizottság nem követte eredeti szándékát; de olyan ellentétek és a mi több: olyan indulatok nyilvánultak meg, a melyeknek következménye nem lehet más, mint a koaliczió fölbomlása.

A nézet általában az volt az első pillanatban, hogy a kormánynak le kell mondania s más helyzetnek kell következnie, a mely egységesen szervezendő párttal talán könnyebben lehet urrá a kormányzat föladatain s az ország nyugodt fejlődését a pártok szövetkezeténél egységesebben fogja szolgáltatni.