Az a heves harcz, a mely művészeti életünk szinfalai mögött dúl, érezteti hatását mükiállításainkon is. Egyik szomorú eredménye a komoly, kitartó munka értékének hanyatlása, a jelszavak — sokszor üres jelszavak — uralmának túltengése, a mely megzavarja csöndes, lelkiismeretes munkájukban azokat is, a kik ebben a zürzavarban hivatva volnának szilárd központjául szolgálni a jövendő szerencsésebb fejlődés kijegeczesedésének.

Azért most is vannak mindenütt bizonyos tekintetben tiszteletreméltó művészek és művész-csoportok, kik komoly törekvéssel, tisztességes munkával, a már kivivott nevet tiszteletben tudják tartani. És ezek legföképen azok, kik a már egyszer megtalált irányt nem változtatják máról holnapra, nem szaladoznak divatos áramlatok után s nem cserélgetik modorukat Páris, Berlin, vagy München divatos szeszélyei szerint.

A jövő ezeknek fog igazat adni. Kiváló példa erre a bécsi Waldmüller, Ausztria legnagyobb genre-festője. Halálakor kevésre becsülték, divatja mult, manapság már a legteljesebb elismerés jutott neki osztályrészül. Bár megszívlelnék e példát s ez elvet mindama fiatalabb művészeink, kiknél még nem késő s kiköt az oktalanul pajtáskodó dicséret még el nem rontott teljesen.

Műfajokat tekintve, elég változatosságot mutat a kiállítás. Nagyratörő alkotásokban sincs hiány, sőt ezek közt nem egy tartósabb élvezetben is részesítheti a figyelmes szemlélőt. Így mindjárt az első teremben Pentelei Molnár János szingazdag alkotása, „Harmincz ezüst pénz” és Hegedűs László nagyszabású alkotása, az „Egyenes úton”.

Az arczképfestők között feltünően jól vannak képviselve arczképekkel: Stetka, Balló Ede,
Endrey, Szenes, Glatter Ármin, Gerster, Papp Sándor az idősebbek közül. A fiatalabbak közül Glatter Gyulát kell említenünk. Meztelen női alakot (tükör előtt) festett Vesztróczy Manó, széles felfogással, erőteljes színben, egyike a tárlat legjobb müveinek.