Minthogy pedig ő épen olyan rajongva szereti a maga szülőfaluját, Mohorát, mint én az enyimet, a ki majdnem szinte feleségem (mert immár ő is a nevemet viseli ), mindenikünk a maga szülőfalujából fogadja a cselédségét.
A helyzet most aztán úgy alakul ki, hogy az én kocsisom, a ki Mikszáthfalváról való, ekképen okoskodik:

- Én az úr embere vagyok. Engem az úr szeret. Én tehát többet megengedhetek magamnak. Hiszen mégis csak az úr a fő a háznál, vagy mi.
Ellenben szakasztott így gondolkoznak a nőcselédek is.
— Mi az asszony kedvenczei vagyunk. Mi bajunk eshetik, ha egy kicsinyt kilépünk a hámból ? Az asszony nem enged minket bántani. Végre is ő a hatalmasabb. Az úr csak szuszog és azokat a bolhákat szüli a papírosokra (czélzás a kéziratomra), de voltaképen nem törődik semmivel.

A rivalizálás a két nevezetes falu ide átültetett népe közt csakhamar megkezdődik. A kocsis tele van panaszokkal a nőszemélyzet ellen, kiknek nyelve néha az én személyemet sem kiméli, felhánytorgatván a kocsis előtt szerény származásomat - mig az aszszonynak már az öregapja is négy lovon járt.

Ugyancsak ott tart a hőmérő a másik hónalj alatt is. A szolgáló azt újságolja a feleségemnek, hogy a kocsis szemükre vetette: „Bizony sekély staffirungott hozott az asszonyotok, kár olyan nagyon henczegni.” Ez a kölcsönös torzsalkodás adja meg a nyár derűs eseményeit, ebből szövődik nem egy mulatságos jelenet, tréfálkozás, évelődés, csipkedés.

Valóságos harczi rohamok majd az egyik, majd a másik falu ellen, a mint a patrónusok valamelyikének sikerül egy-egy alkalomra a gyerekekkel szövetkezni. Ilyenkor aztán keresi az erős fél a casus bellit.

- Hova viszi azt a franczia cognacot?
- A szegény Zsuzsi annyit dolgozik, mint a ló, - mondja a feleségem.
- Ugyan, hiszen mindig a küszöbön ül és a macskákkal játszik.
- Mert beteg. Minduntalan megbetegszik a sok munkában. Most is a gyomra fáj. Azért viszek a szegény teremtésnek egy kis cognacot.
- Hát nem ihatna bundapálinkát?
- Oh, Istenem, hogy gondol olyat. Nem fél az Istentől? Szegény Zsuzsi, hiszen olyan filigrán teremtés és olyan keveset eszik, mint egy kanári.
- Csodálatos teremtés, hogy mégis annyit dolgozik, mint egy ló.
Így haragítjuk fel egymást kölcsönösen.

Feleségemben forr a harag a mikszáthfalviak ellen, én pedig, a hol csak tehetem, borsot török a mohoraiak orra alá. Ha te bántod az én zsidómat, én is ütöm a tiedet! Valóságos lángokban csap fel a gyűlölet. A cselédek is harczban állnak, már nem is köszönnek, csak a saját felüknek, hanem azt aztán kiszolgálják úgy, a hogy még ember nem volt kiszolgálva.

És most következnek már a filozófia egyéb áldásai.
A nyerges lovamat például elmulasztja pokróczczal betakarni a kocsis az állomásnál, megfázítja, s a feleségem gúnyos mosolylyal jelenti reggel:
- A Jani megkehesedett. Egész éjjel el nem állt a szája a köhögéstől. Hála Istennek. Mindig mondtam, hogy hagyjon fel azokkal a szklabonyai kocsisokkal. Fogalmuk sincs a lóhoz. No, csak hogy egyszer már megtanulja és észre jön. Úgy kell. Nem adom száz forintért.

Ezalatt óriás tányércsörömpölés hangzik a konyha felöl, Zsuzsi leejt vagy tiz, tányért, mely dirib-darabra törik.
- Bravó! - kiáltok fel. - Bravisszimó!

A feleségem elsápad. Szegényke majd összeesik az ijedelemtől.
- No semmi az, - vigasztalom, - annak törik, a kinek tányérja van és mohorai szobalánya.

Pars pro toto. Így megy ez véges-végig. E methódus mellett pedig nem történhetik semmi olyan kisebb házi kellemetlenség, mely valamelyikünknek ne okozna, habár csak pillanatnyi és megengedem, félszeg motívumból eredő megelégedést, sőt mulatságot, melyet még a gyerekek állásfoglalása is megfűszerez.

Ha rosz termés volt, azt mondjuk; De jó, hogy árendába van a birtokunk". Ha jó termés volt, az is nagy vigasztalásunkra szolgál; „Jól iparkodnak a földecskék; jövőben több bért is igérnek majd értük. „Ha valamit elront a szolgáló, van vidámság az istállóban és a gyerekek is nagyokat nevetnek: „Ne neked Mohora”, ha pedig a lovakat éri valami kalamitás, felújul a sötét gyanu, melyet a horpácsi kamarilla szít és tart ébren, hogy a kocsisom soha se volt tényleges huszár, hanem csak mint privát diener szolgálta le a három esztendőt a kapitányné konyháján.

Én egy kicsit csikorgatom a fogamat, hanem a napfény hatalmas sugárkévékben ragyog a mohoraiak arczán és mindent összevéve a vidámság soha se költözik öl végképen a mi házunkból, a mi pedig jó dolog, mert ha halálra búsulnók is magunkat, azért csak minden úgy volna, a hogy van.

Persze ez a bolond filozófia csak a család számára válik be, a vendégnek, a kit valami kritikus helyen esetleg kiborít a bricskából Gábor kocsis, bizony kevés vigasztalás, hogy ezáltal Mohora erősödik, a vendég számára, minthogy vendég nélkül a falut elképzelni se tudom, a legelőkelőbbnek látszó élvezetről gondoskodtam.

Nevezetesen van egy szép nyulánk szarvasom, melyet a szomolyai erdőben fogtak nehány év előtt A szarvast megkaptam ajándékba és évek óta tartom az istállóban, hol addig bőgött siralmasan az erdő után, míg most utána jött az erdő is (a nemzet ezt a Szomolyát adta most ide ajándékba ).

E derék állat segít ki engem, hogy halálra ne unjam magam. Az ő jelenléte megadja a bátorságot, hogy a legelőkelőbb körökben így szólhassak:
- Aztán, ha valami jobbat nem tudtok, jertek ki hozzám szarvasbőgésre, Horpácsra. Ez persze roppant növeli a tekintélyemet ott, a hol nem ösmernek, mert a hol ösmernek, ott nem hisznek a szarvasban.

Egy-egy előkelő barátom néha nálam toppan. Van aztán öröm a háznál és a szalonna-sütő helyek mutogatása. Ha pedig a vendég számonkéri a szarvast, hát beküldök egy csomó parasztgyereket az istállóba: „Piszkáljátok meg, hogy bőgjön.”

Mikszáth Kálmán