Anglia a modern szabadság hazája. Nekünk a kik a kontinenesen lakunk, arról, hogy miképpen értelmezik angol földön a szabadságot, fogalmunk némiképp lehet ugyan, el is képzeljük magunknak, de a mindennapi gondolkodásunk keretébe még sem tudjuk ugy beállitani, a mint az a valóságban van.

Mi, kontinensbeli állampolgárok jól, rosszul, de mindenestre ahhoz vagyunk szokva, hogy állandóan hatóságok gyámkodjanak felettünk és minden lépésünk engedélytől, jóváhagyástól függjön. Ott látjuk a hatóságot mindenütt, a hol a társadalomban vagy a politikában bármely mozzanat adja magát elő, szóval a kontinensbeli állampolgárok ugy gondolkodnak és ugy viselkednek, a mint a „jól nevelt” állampolgárokhoz illő.

Ha megkapják, a mit kértek, örvendenek, vagy hatósági felügyelet és engedélylyel boszankodnak, de egyébknt előre bejelentett programm szerint verklizik le a mozgalmat, mert különben közbelép a hatóság és akkor jaj! Mennyire másképp van mindez Angliában. Ott például a polgári szabadságot ugy értelmezik, hogy a népbe mintegy átültetik azt a gondolatot, hogy angol polgárt csak szabadnak lehet elképzelni.

Viszont az angol polgár nagyon jól tudja, érzi, hogy mi a szabadság: nem él vele vissza, de viszont azt sem türi, hogy bárki lefoglalja, kibérelje magának a szabadságot, legyen az egyes ember, hatóság, párt vagy bárki, bármi. Eklatáns példa az angol szabadságra az, hogy az utczához mindenkinek joga van. Azt az ezer és néhány száz kihágást, a mely nálunk pl. törvényekbe és szabályokba van lefektetve, angol földön nem ismerik.

De viszont az is igaz, hogy az angol polgár öntudata és önfegyelmezettsége nem hasonlitható egybe más polgárokéval. Angliában a szabadság érzete és tudata közös, épp azért a szabadságot mindenki mindenhol tiszteletben tartja. Ott még csak álmodni sem lehet arról, hogy az utczát valaki, vagy valakik a saját kedvtelésükre, vagy hatalmi czélokra lefoglalják.

Az utcza közös! A kinek kedve kerekedik, az megállhat bármelyik utcza sarkán, beszédet mondhat, agitálhat, lelkesithet, kritizálhat. A gyülekezési szabadság Angliában nem függ bélyeges, vagy bármilyen pecsétes folyamodványtól. Ott nem ismerik azt a rendszert, hogy előbb be kell jelenteni, hogy mi lesz, hogy lesz, miért lesz? mert Angliában azt tudják, hogy a népnek általánosságban megvan a józan felfogása, megvan a körülbástyázott szabadsága, nem érdeke tehát, hogy azzal visszaéljen.

És nem is él vele vissza. A londoni hires népgyülések a Hyde-parkban vagy a Trafalgar-squaren oly impozáns módon folynak le, a melyek mellett a mi népgyüléseink csakugyan elbujhatnak. Két-háromszázezer ember hamarosan összeverődik, de ekkora óriási tömeg daczára sem hallunk hirt rendzavarásokról, rendőri attakról, ablakbeverésről stb. Megtörténik Londonban számtalanszor, hogy az aszfaltra ragasztanak öles meghivókat, amelyeket mindenki elolvas, de meg nem semmisit, a mig a népgyülés le nem folyt. Megtörténik, hogy krétával ráirják a meghivót az aszfaltra.

Londonnak hét millióra rugó lakossága közül mindig akadnak ötven-, százezre, a kik hamarosan összeverődnek népgyüléssé, de az angol nép józansága és a rendőrök tapintatossága magával hozza, hogy sohasem történik baj, zavar és elég az, hogy a népgyülés befejeztével a rendőrök felhivják a dzsentlméneket, hogy a forgalom és mások szabadságának érdekében legyenek szivesek oszladozni. Az angol polgár köszönh és távozik, a rendőr szalutál és nyugodtan jegyzi be a könyvecskéjébe, hogy a gyülés a legnagyobb rendben folyt le.