A középen üveges ajtó látszott, a mely előtt diszes erkély volt. Egy hölgy ült az erkélyen, a kezében könyvvel és ugy látszott, mintha el volna merülve az olvasásban. Mikor pedig felhangzott az órából a zene, egyszerre felütötte a fejét, majd a testének mozgásával és a bólongatásával jelezte a zene ütemeit. Időközben kis tubákos szelenczét huzott elő és az akkori szokás szerint tubákolni kezdett, néhány pillanat mulva pedig tüszkölt. Mielőtt a zene elhangzott volna a balkon mögött levő üvegajtó kinyílt és egy férfi jelent meg a küszöbön. A balkonon ülő nő a férfi felé fordult és a fejbólintással üdvözölte őt.

Volt még ennek a csoda-órának más érdekessége is. A zene elhangzása után előbujt belőle Ámor, a szerelem istene, magasra tartva az egyik kezével egy kanári madarat, mely azután fütyülni kezdett. Mintha csak valódi kanári madár fütyülését hallotta volna az ember. A madárka tátogatta fütyülés közben a csőrét és a fejecskéjét is ide-oda mozgatta. Ámor is mozgott olyan módon, mintha gyönyörködött volna a madárka fütyülésében; ide-oda lebegtette őt, miközben a fejének jobbra-balra való mozgatásával igyekezett kifejezni a gyönyörködését.

Mikor a kanárai madár is elhallgatott, furulyázni kezdett az óra alsó részén levő mezőn egy juhász, a ki mellett ott állt a kutyája és a juha. Ezek az állatok is mozogtak. A kutya előtt egy almával telt kosár volt. Valahányszor egy-egy almát kivettek a kosárból, a kutya ugatni kezdett és mindaddig ugatott, a mig az alma vissza nem került a helyére. S ez az ugatás olyan természetes volt, hogy az egyik udvarhölgy kutyácskája nyomban felelgetni kezdett rá. A spanyol királynak annyira megtetszett a csoda-óra, hogy megvásárolta négyszázötven aranyért, ami akkoriban nagy pénz volt.

A zseniális órás a mikor Spanyolországból visszatért Bázelbe, ujabb mechanikai csodamű elkészitésén kezdte törni a fejét. Gépembert akar csinálni.

Esztendőkig nem törődött semmi mással, csak a gépember megszerkesztésének tervével. Sajnálkozással kell gondolnunk arra, hogy milyen sok hasznos találmánynyal gazdagíthatta volna az emberiséget ez a zseniális mechanikus, ha nem ezen a furcsa tervén töri a fejét. Igaz, hogy nagyszerű terv volt ez, de mégsem érdemelte meg azt a sok munkát, a mit Droz ráforditott.

Sok fejtörést, hosszu, türelmes kisérletezés után végre megcsinálta a gépembert, a mely valójában iró-automata volt. Bemutatjuk az egyik képünkön ezt az érdekes automatát, a mely egy öt-hat éves iskolásleánykát ábrázol. Rendkivül komplikált óraszerkezet segitségével működött ez a gépember. Belsejének szerkezetébe is bepillanthatunk egy másik képünk segitségével s láthatjuk, hogy milyen sok kerék, rugó és másféle óraszerkezet volt benne.

Drozon és fián kivül a későbbi legtapasztaltabb órások sem voltak képesek arra, hogy teljesen megértsék ennek a komplikált szerkezetnek a titkát. A legkisebb rugónak és srófnak is megvolt itt a maga fontos szerepe. Csak egyetlenegy órás akadt, a ki később, a mikor már megrongálódott, némileg helyre tudta állitani: egy Fröhlich nevü berlini műórás, de még ő is megvallotta, hogy hosszas tanulmányozás után sem volt képes kitalálni valamenyni rugó és másféle alkatrészének jelentőségét. Szakemberek véleménye szerint még a legkomplikáltabb gépezet, a mechanikus szövőszék is valóságos gyermekjáték volt ennek az automatának a gépezetéhez képest.

A gépember nem mindig ugyanazokat a szavakat irta le, tehát nem holmi közönséges automata, a milyen manapság már eleget csinálnak. Bármilyen mondatot leirt, a mit tőle kivántak, de tizenhat betünél nem lehetett több betű ebben a mondatban. A kívánt mondatot leirták egy darab papírra, a melyet azután betettek az automatába. Droz ekkor meginditotta a gépezetet és az automata szép formás betükkel leirta az elébe tett papirosra a kivánt mondatot, még arra is vigyázott, hogy a szavak között meglegyen a szükséges hézag.

Hogy mi módon működött az automata szerkezete, ezt csak a fiának árulta el Droz, senki másnak. Fia, Henri Droz is zseniális mechanikus volt, de ő is azzal pazarolta el a nagy tehetségét, hogy szintén ilyen automatákat szerkesztett. Ő az iró-automata mellé zongorázó és rajzoló automatákat szerkesztett az apjához hasonló ügyességgel. A zongorázó-automata egy lányt ábrázolt, zongora mellett ülve. Egy rugó megnyomása után az automata előrehajlott és mozgatni kezdte az ujjait a billentyűkön. Ne higyjük azonban azt, hogy az automata-leány csak markirozta a zongorázást és akkor is hangzott volna a hang a zongora-szekrény belsejéből, ha nem nyomogatta volna a billentyüket.

Nem! – ez az utomata maga zongorázott. Ha kezét játék közben felemelték a billentyükről, akkor megszünt a hang, az ujjak azonban továbbra is mozogtak. Az automata maga nyomkodta a zongora billentyüit és igy keletkezett a hang. Több zeneszámot játszott el nagy tökéletességgel. A rajzoló-automata pedig csinos rajzot tudott késziteni jobb kezével.
Egykori rajt nyomán bemutatjuk itt azt az érdekes jelenetet is, a mikor az ifju Droz bemutatja a három automatát XV. Lajos franczia királynak s az udvari dámáknak és méltóságoknak.

E bemutató után elvitte egy impresszárióval együtt mind a három automatát Madridba, hogy a spanyol udvarnál is láthassák. Az inkviziczió főpapjai azonban ördöngős mesterkedésnek mondották ezeket a gépembereket és elkobozták mind a hármat. Az ifju Droz elmenekült Spanyolországból. Nagyon bánkódott az automatáinak sorsa miatt. A zseniális ember az apja halála után két esztendő mulva, 1791-ben meghalt harmincznyolczesztendős korában.