Van nekünk egy igen büszke közmondásunk, a mely így szól: Magyarországon még senki se halt éhen.
Ez a mondás régen született, hogy igaz-e még ma is, arra bizony nem mernők az esküt letenni, de hogy az igazsága, ha ugyan még megvan, hosszú életű legyen ezentúl is, ahhoz a viszonyoknak nagy és gyökeres változása szükséges. Mert bizony olyan lett az élet szép Magyarországon, hogy a koplaló-művészeket már nem belépti-díj ellenében mutogatják a czirkuszokban, mert ingyen is láthatunk bőségesen embereket, a kiket erre a nem irigyelni való mesterségre, a koplalás tudományára megtanít az élet. 

Csupa jól élő vagy legalább is jól lakott ember soha se volt a világon.
Vannak helyek a földön, a hol az éhinség állandó. Indiában állandóan több embert pusztít el az éhség, mint a legerősebb kolera-járvány. De talán alig van olyan része a világnak, a melyet a természet áldása jobban bebiztosított volna a táplálékban való nélkülözés ellen, mint Magyarország. 

Mert ez az áldott, megszentelt, gyönyörű föld bőven és a legkiválóbb minőségben megterem mindent, a mi tápláléknak szükséges, ízes, egészséges és kitűnő. A magyar búza lisztjének finomságra, tápláló erőre, a magyar gyümölcsnek ízre és zamatra, a magyar bornak nemességre és tűzre nézve nincsen párja kerek e világon. Sehol olyan jó kenyeret, olyan kitűnő gyümölcsöt nem esznek az emberek, mint minálunk — a kinek ugyan módja van hozzá. 

Mert bizony ahhoz, hogy tisztességesen táplálkozhassunk, ma már mód kell.
E tejjel és mézzel folyó Kánaánban ma már ára, sőt kegyetlen és néha elviselhetetlen ára van az életnek. Már esztendőknek meglehetősen hosszú sora óta szakadatlanul tart a drágulás, a mely a legutóbbi időkben valósággal rohamosan fokozódik. Az ország nagyvárosaiban, elsősorban és főként Budapesten az élelmi szerek áremelkedése olyan arányokat öltött, mint inség idején és a viszonyoknak ez az alakulása Európa legdrágább városává tette a magyar székesfővárost.