A világ összes parlamentjeiben, a különbözőképen elkeresztelt pártok nevei mögött tulajdonképen két eszmeáramlat, két fölfogás tábora áll egymással szemben, fölváltva vagy mérsékelve egymást a hatalom gyakorlásában. Az egyik a konzervatív politikusok tábora, a másik a liberális politikusoké.

A konzervatív táborba azok tartoznak, a kik általánosságban a mai jogrenddel, a társadalom mostani beosztásával meg vannak elégedve és bár minden szükségesnek bizonyult módosítás elől el nem zárkóznak, gyökeres, alapvető, nagy átalakulásokat eredményező reformokat nem kívánnak.

A nem tökéletes jelent is becsesebbnek tartják egy új rend bizonytalanságánál. Nagyon természetes, hogy e tábor vezetői és hívei rendszerint azokból a rétegekből valók, a kik a meglevő rendben helyzetüket elviselhetetlennek nem érzik és egy nagy átalakulástól érdekeiknek inkább sérelmét félthetik, mint istápolását remélhetik.

A másik tábor a liberálisok: a haladók és átalakításra törekvők hadserege, a mely a mai rendet elavultnak, meg nem felelőnek, az idők követeléseitől elmaradottnak ítéli és ezért megdönteni kívánja, hogy ez szerinte jobbat, a haladott fölfogásnak megfelelőbbet vezesse be a helyére.
A két nagy tábor közül egyik se egységes seholsem. Mindenik különböző pártokra és csoportokra bomlik, a melynek sokszor a konzervatív és a liberális programmoknál élesebb ellentétben vannak egymással. Vannak mérsékelt konzervatívok, a kiket egyáltalában nem lehet a haladás ellenségeinek mondani, mert a liberális törekvések jelentékeny részét maguk is helyeslik, csak minden elsietésnek és koczkázatos kisérletnek ellenségei.

És vannak mérsékelt liberálisok is, a kik szintén nem barátjai a rohanva haladásnak és a sötétbe való ugrásnak. A konzervatív irány túlzói a reakcziósok, a kik inkább visszafelé fordítanák az idő szekerének rúdját, semhogy előre haladjanak. A liberális irány túlzói a radikálisok, a kik viszont elvetnek minden hagyományt, kritika nélkül rosznak minősítenek mindent, a mit a multtól kaptunk, leszólnak és haszontalannak bélyegeznek sok olyan dolgot, a mit tisztelni és becsülni tanultunk és mától-holnapra új képet akarnak adni az egész világnak.

Természetes dolog, hogy veszedelem az, akár az egyik, akár a másik véglet kerül a kormányzó hatalomra. De viszont az összes parlamenti példák azt igazolják, hogy a végletek hatalomba jutván, megszünnek végletek lenni. A programmokat a gyakorlati valóságban soha se lehet olyan mereven megvalósítani, illetve keresztülvinni, mint a hogyan – hirdetni lehet őket. A legkonzervatívabb kormány se térhet ki egészen liberális természetű reformok megvalósítása elől sem. ha ezeket a reformokat az élő viszonyok ereje követeli. Viszont nincs az a radikális kormány, a mely egy régi rend teljes fölfordítására vállalkozhatnék vagy csak el is tűrhetne tétlenül ilyen törekvéseket.