Broukenthal-képtár

1911 | Szeptember

A müncheni képtárba kikölcsönzött Jan van Eycknek tulajdonított kép ügye reáterelte a közönség érdeklődését a nagyszebeni báró Bruckenthal-féle gyűjteményre; melynek ismertetését a magyarországi magánkollekcziók bemutatásának során már régóta terveztük.

Az ismertetés így időszerűvé vált annál is inkább, mert a napi sajtó erről a magyar közönség előtt ismeretlen képtárról nem egy téves megjegyzést közölt, melyeknek legtévesebbike az, hogy ez a nagyszebeni képtár olyanféle; mint annak idején az Esterházyaké volt, holott ennél sokkal jelentéktelenebb.

Ezt a nagyszebeni múzeumot báró Bruckenthal Sámuel alapította, ki erdélyi polgárcsaládból származott, mely az ő atyja révén, vakon szolgálta Erdélyben a császári ház érdekeit, a Rákóczi-felkelés után nemességet nyert. A fiú szívesen lépett atyja nyomdokába, hű szolgája lett az uralkodóháznak, a miért báróságot nyert, majd 1777-ben Erdély kormányzója lett.

A kezdetben még eléggé szerény és polgári jómódot évről-évre növekedő vagyon váltotta fel, melyet tulajdonosa nemesen igyekezett felhasználni. Sokat áldozott gyűjtő szenvedélyének kielégítésére, évről-évre gyarapította képtárát, könyveit, régi érmeinek gyűjteményét. Magtalanul hunyt el és gyűjteményét a család férfi ágának kihalta esetére a nagyszebeni szász evangélikus gimnáziumra hagyta és külön alapítványt is tett a múzeum czéljaira, mely 1867-ben nemcsak a gyűjteményt, hanem a kedves külsejű barokk palotát és hitbizományi birtok egy részét is örökölte.

A képgyűjtést báró Bruckenthal a XVIII. század második felében kezdte, tehát akkor, midőn a gyűjtő szenvedély már magasra verte fel a híres festők alkotásainak árát. Az elsőrangú olasz mesterek, kik az érdeklődés középpontján állottak, már akkor is szerfelett drágák voltak, de a németalföldi meg a flamand festészet jelesebb művei sem voltak sokkal olcsóbbak. A szerény eszközökkel rendelkezők számára, mert hiszen a gazdag nyugati műbarátokkal szemben báró Bruckenhalt is csak ezekhez lehet számítanunk, a piacznak csak másodrendű árúi kerülhettek számba.

Ilyen másod-, harmadrangú képek akkor még nagy számmal cseréltek gazdát, olasz, flamand, holland, német kismesterek műveiből bőségesen és olcsón lehetett még vásárolni, s a germánok kispolgárias hangulatú intim művészete csakúgy buzgó gyűjtőkre talált, mint az olasz barokk kor hanyatlási korának színházias pathosu monumentálissága.

E két művészeti kor jellemző vonásai adják meg a báró Bruckenthal-féle gyűjteménynek is a hangulatot: kispolgáriasság és a barokk kor kihasznált, kifáradt formái. Majdnem 1300 kép között akadnak ugyan jelentékenyebb alkotások is, de ez alaphangulatot mégis csak a nagy tömeg másodrendű volta adja meg.

Természetesen nem hiányzik itt sem a magán és a provincziális gyűjtemények legjellemzőbb vonása: egy csomó képet oknélkül nagy mestereknek tulajdonítanak. Mint másutt, itt is akad egy Tizian-kép, melyet még csak nem is Lauziani, hanem a nagy velenczei mesternek egy tehetségtelen utánzója festett, egy gyanus Lorenzo Lotto, egy Teniers-kép, mely másolatnak sem kiváló. Mégis két képe van a gyűjteménynek, melyek a mult művészetének elsőrangú termékeihez számíthatók, de ezeken a képeken is mintha fatum volna, mert szerzőjük felett nem tud a tudomány megegyezésre jutni.

Az egyik az úgynevezett Jan van Eyck-kép. A midőn Bruckenthal ezt a képet megszerezte, Jan van Eyck, mint egyáltalában a primitívek, nem volt divatban. Hiszen még jóval később is megtörténhetett, hogy egyik, mai nap leghíresebb, százezrekkel is megfizethetetlen képét, az Arnolfini eljegyzését gazdája egy nála lábadozó betegként ápolt angol katonának adta emlékül. Dürer ellenben már keresett művész volt s így történt, hogy a képre az A. D. betűket Dürer kézjegyét hamisították rá, a hogy Bruckenthal Dürer-kép gyanánt vette meg.

Az ujabb kutatások kiderítették a hamisítást s mint az ilyenkor történni szokott, mindjárt készen volt a szellemes konjunktura, mely Eycknek tulajdonítja a képet. Ezt a véleményt el is fogadták általában, míg Eyck képeinek legalaposabb ismerője, Karl Voll, először csak a reprodukczió után, később személyes vizsgálatai alapján meggyőzően ki nem mutatta, hogy a képet nem Jan van Eyck festette.

A portrait szerzőjének Gerard Dávidot tette meg s valóban az ő művészetéhez közelebb is áll ez a szép arczkép. Akárhogyan álljon is ez a végső eredményeiben meggyőzően meg nem oldható vita, az kétségtelen, hogy a régi hollandi festészet egyik legelsőrangu alkotása ez a kép s méltán büszkesége a Bruckenthal-múzeumnak. Ugyanez áll a másik kiváló képre, a Memling-féle arczképre is, melyet újabban szintén Gerard Dávidnak tulajdonítanak.

Ha e képek képviselte nagy színvonalat nem keressük tovább, sok oly alkotásra fogunk akadni, melyek érdeklődést érdemelnek és őszinte gyönyörködést tudnak kelteni. Van Balen képei az eleganczia nagymesterét, Van Dycket juttatják eszünkbe, meglep egy Gillis d' Hondencoeter tájkép impozáns hangulatával; feltűnik egy Miereweltnek hiúságból tulajdonított arczképnek előkelő üdesége, majd egy Koninck-tájkép mély levegő perspektívája és finom valeurjei, egy kis Wouwerman az elmaradhatatlan szürkével, egy Ribera módjára festett Szent Jeromos, egy Murillot utánzó Madonnakép.

A csendéletek kedvelői is kigyönyörködhetik magukat és M. Hondecocter baromfiképeinek végtelen hű aprólékossága itt is könnyen feledteti a mélyebb művészet hiányát. A közölt képek s a nevezetességek e felsorolása egyaránt éreztetik vagy sejtetik az olvasóval a nagy galériák oldalfolyosóiban lebegő hangulatot, mely e képtárt is jellemzi. A kedves külsejű intim barokk épülethez mintha a benne őrzött gyűjtemény is hozzásimulna, polgárias, szerény igényű, de azért kedves és gyönyörködtető provincziális gyűjtemény.
Farkas Zoltán.