Minden hónapban kétszer indul el Fiuméből a kivándorlási hajó az uj világ partjai felé. A magyar emberek ezrei mennek a nagy oceánjárón, ahova lelketlen kivándorlási ügynökök csábítják a dolgoskezü munkásokat.

Leirhatatlan nyomor, tengernyi szenvedés vár sokszor a sok reménnyel utrakelő falusi emberekre, akik bizony a koplalást már akkor megtanulják, amikor utoljára intenek bucsut a lassankint ködbe vesző magyar partok felé. Bizony sokan gondolnak odakinn, a messze idegenben a fehér falusi házakra, amelyek nincsenek többé, a harangszóra, amelyet odakünn nem hallani a gépek zajától, de akkor már késő, visszajönni sokszor nem lehet és sok magyar ember alussza örök álmát az amerikai temetők jeltelen sirjaiban.

Itt ezeken a képeken látszik szomoru arca a kofferét tartó bus magyarnak, a kivándorlási ház kapuján tul látják már a füstöt okádó kéményét a nagy oceánjárónak, amely nemsokára elnyeli az öregeket, a magával viszi talán örökre a gyerekeket, jövő reménységét.

Velük csak az anyák meg a nagyapák mennek ki, az apa régen fejti már a kőszenet valahol Ohio sziklái között és ezekkel a kivándorlókkal elvész az egész család ebből a szomoru országból. Utoljára irnak levelet otthon maradt atyafiaiaknak a kivándorlók, holnap már a morajló nagy vizen uszik tovább velük a hajó, bizonytalan, sok szenvedéssel kecsegtető partjai felé az ujvilágnak.