Mikor Lukácsa a megbélyegző törvényszéki ítélet után beadta lemondását a királynak, ugy tüntette fel magát, mint az igaz ügy áldozatát, aki mindenkoron hűen kitartott a korona mellett és aki szivesen otthagyja állását, hogy utódjára csak olyan embert nevezzen ki, aki hasonlóképen kész szembeszállani a "rebelisekkel", a forradalmárokkal, a monarchia legnagyobb ellenségeivel. Ilyen embert ő csak egyet ismer és ez Tisza István.

De Lukács nem elégedett meg avval, hogy ily módon félrevezette a koronát. Szerda estétől kezdve egészen szombat délutánig, amig Tisza dezignálása megtörtént, Bécsbe maradt és minden nap felkereste a király kabinet-irodáját, tanácskozott Daruváryval, Berthold gróffal és mindazokkal, akiknek szavuk van a magyar kormány-válság elintézésében. Kért, könyörgött, hazudott, presszionált, csak azért, hogy Tisza legyen az utódja és ne olyan, aki az ő egész kormánypolitikáját, ezt a rettenetes, korumpált, csendőrős , és gerővilmosos politikát megtagadná, keresztülvitte azt, hogy a király meg sem hallgatott más politikust, mivel amit ő kivánt, mert tartott attól, hogy valaki mégis leleplezné ezt a sötét aknamunkát és felvilágosítaná az uralkodót.

Igy történt, hogy még azt sem hallgatták meg, aki az uralkodóhoz, Ferenc Ferdinánd trónörököst, akiről köztudomásu, hogy nem szimpatizál Tisza politikájával. Igy történt, hogy Jósika báró néhány perces audienciája után Tisza István lépett a király dolgozószobájába és arra a kérdésre, hogy kit tart alkalmasnak a magyar válság megoldására, gőgös önteltséggel azt felelte:
- Ha ő felséged ugy kivánja, én rendet teremtek Magyarországon....

És eljött rendet teremteni, ugy, akárcsak tíz esztendővel ezelőtt. Hajszálnyit sem változott azóta, legfeljebb csak annyiban, hogy az akasztófát, amit akkor csak emlegetett, most már komolyan is kész felállítani az országház kapuja elé, hogy odafeszítse a mandátumoktól megfosztott, a palotaőröktől megkardlapozott ellenzéki képviselőket.

Rettenetes csak elgondolni is, hogy ez az ember sohase tanul, csak mindig erőszakosabb lesz és mindig elszántabban kergeti az országot abba a katasztrófába, amelyeket addig festett a falra, mig végre csakugyan a nemzetre zudított. Egyedüli reménység, melylyel még vigasztalódhatunk, csak az, hogy amint a multba saját vaksága buktatta el, most is hamarosan elpusztult a maga vérlázítóan beteg politikájába.