Egyes német lapok az ellen panaszkodnak, hogy a német nők, akik természetesen épp olyan lelkesek, mint a mi hölgyeink, jótékonykodó lelkesedésüket átviszik a hadifoglyokra is és túlontúl ellátják őket minden jóval. A német lapnak igaza lehet s tényleg nem kell a hadifoglyokat elkényeztetni. Tisztességes ellátásukról a személyi biztonságukról gondoskodik az állam, többre pedig nincs joguk.

De milyen érthető a német nők eljárása, amelyek motívumai között ott szerepel az a gondolat, hogy hátha egy hadbavonult kedvesük ugyanilyen sorsra jut, a milyen jó volna akkor, ha ott is volna egy ilyen jószívű nő, aki ilyen kegyeslétű gondossággal bánna vele. Másrészt viszont az is érthető, hogy a nagy német győzelmek idején a német nők nagylelkűsége annak is szól, hogy azt beczézik, ami, vagy akik ezeknek a diadaloknak élő tanúbizonyságai. Ha nem is okos, de semmiesetre sem érthetetlen, amit tesznek.

Kint voltam egyik kórházban a napokban, ahol már a harcztér sebesültjei pihennek, és gyógyulnak a fehér párnákon s gyönyörűséggel és áhítattal néztem végig önkéntes ápolónőink lelkes, odaadó és nagyszerű munkáját. Elkényeztetett dámáink, akik gyerekségüktől fogva megszokták azt, hogy minden óhajtásuk mások munkájával teljesüljön, hogy őket szolgálják ki, most maguk szegődtek buzgón és szeretettel e szenvedő hősök ápolóiul.

Gyötrelmes és fárasztó munkában töltenek nappalokat és egész éjszakákat s egykori kényességüket most a minél többet tevés buzgalma váltotta fel. Örömmel és szeretettel kell néznünk ezt a nagyszerű munkát, az ügyességet, amelylyel a legrövidebb idő alatt megtanulták mindazt, amit tudniok kell s az ambicziot és odaadást, amelylyel végzik e munkát. Hálával és szeretettel kell gondolnunk rájuk mindnyájukra, kivétel nélkül.