Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1915 | Július

Kertész István: Levél a kaszárnyából

Múlnak zajtalan rohanással a napok; esti lefekvéskor, a lámpa utolsó sercenetére szinte érezni az éjszaka leszálló szárnyhahotáját és a plafonnak vetett sötétségbe csüggedt fejem még elalvás előtt utánakerget egy utolsó bágyadt gondolatnak: jönnek a napok, mennek az éjszakák, mint a varjak, szürkén-feketén, titkos muszájban, elképesztő, torkot szorító változhatlan egymásutánban...

Megyünk neki szemlesütve a rohanó nyárnak. Esti alkonyatban még lilás kékek, mint a futtatott acél, hidegen haragos borzas fejűek a szőlőhegyek, a téli párák ölelgetik remegőn, mint meleg testen hideg szürke selyemhályog; de a déli nap alatt már nyílik a rög, hasgatva zörög a göröngy, törekszik a napra az új szőlőgyökér. Idén is fognak a szőlőlevelek alatt játszani a gyíkok.

Furcsa, de rajtakapom magam, már nem személyes fájdalmam a háború, kezd visszatérni a lírám, érdekel a szemlélődés, az emberek szeme és nem dobol mellemben gyászpergésű muzsikával ez a szó: halál. Végigéltem, amit félni csak lehet a haláltól, végigéltem amit csak lehet hátborzongató dicsőség-gyönyört borsódzni végig a hátamon és most, mintha minden csak álom lett volna.

 

Mámorosan magába ringat a csendesség, a nemtörődömség, kiélte magát a rettenet, elcsitult a megdöbbenés, nem idegesít a kíváncsiság, emlékezetes biztossággal kapaszkodnak egymás után a gondolatkerekecskék és érzem jó ízét a bornak, badarságát a körülöttem csacsogásnak és jólesőn zsibbadt a szívem, ha mosolyra ferdül a szám, mint mikor a gyerek ébred nyálas álma után.

 

Este megigazítom fejem alatt a párnát, gyengéden megveregetem, és most egy percre átvillan rajtam: most úgy van valami, amint már volt velem valamikor régen, ugyanígy... szinte a levegő is körüljár és idézi, bizonyítja, hogy ami velem most van, az már volt velem, mostan csak emlékre jött és el is suhan, mint minden, ami velem életemben csak történt. Mint mondják: (és nem lehet más) szívemben ismét tanyát ütött a békesség.

 

Végigpacskolt a nagy zivatar és most az ágyú Schutzschildjének az árnyékában gubbaszkodva már most, mikor még a jóisten sem látja a háború végét, számon veszem magamon a változást, az elaszticitást, amely a dolgok pörölyütéseire lelkemben reagált. Úgy, mint régen, észreveszem, ha előttem az ebéd, magától értetődő, hogy az emberek régi formájukkal járnak és nem érzem, hogy most! No most itt van a valami, ami velem együtt megmarkolja a világot, megrázza, hogy mennykövek csattognak belé és a sarkait megragadja, hogy megálljon szájtátott rémületben az egész kerék.

 

Holott katona vagyok éppúgy, mint eddig a "dolgok" legislegközepében. Ugyan mi nagy történés fog velem történni, mert nagy történés visszhangja a most szívemen ülő nyugalmasság. Vagy az egész csak hangulatok dolga? Vagy az, hogy most a nagy fegyver mellett állok, amelyből 332 halál megy egy sikításra? Vagy, hogy nevető magyar gyerekek közt lóhátról dalolva lesem az ég kékjét és szimatolok a tavaszi levegő után? Miért ez a drága rég vágyott nyugalmasság? Szinte félek; oly biztos, rugalmas izmú, nyugodt testi érzés - mert a lelkem kitornázta magát.

 

Ugyancsak utána kell ruccanni a testtel. Bátorságban tökéletes biztossággal, parancsolt bátorsággal, álomszerűen ülöm a lovat, mikor izmaim még nem idomultak a ló különös rázó mozzanásaihoz, a fogam összecsattog, ahogy lódul a fejem és úgy ülök belső érzésem biztosságában mint a fotelben. Arcom savanyú a kínos rázástól meg a széltől, de átszalad rajtam a gondolat: jó így ülni. Nekem kell így ülni és jó lenne még a ló hasa alatt is.

 

Ketten két társak leszünk a lovam meg én, és gőgösen sajnálom, mert ő is harctérre fog jönni és ha oda tartom, aranyosan megnyalogatja a kezem fejét. Eleven lónak vagyok a gazdája - eszembe se jut, hogy lehetünk még mind a ketten a halálé. Százszorosan villódzik előttem a dolgok humora, éhes vagyok rá és felcsillanok, mint a nagy fekete mocsár, ha napsütésben fodrozza egy kavics szélét. Már nemcsak élni akarás, de élni tudás is, ha tud az ember szemlélődni is és magasabbrendű az életem, ha meg merészelem néha: a mosolygást.

 

Mert még mindig, mint a gyerek, majdnem kezeket csapdosva nevetek - ha nevetek - a világba és bele is könnyedzik a szemem. Kint förgetegesen veszekszik a szélben a hó a fagyos esővel, a szomorú idő az ember mellére ül és itt a Wachzimmer késsel vágható levegőjében pipa mellett köpködve köhögő, ácsorgó kanonírok közt én is nevetek.

 

A nyúlképű, angol bajszú girhes kis paraszt irgalmatlan nagy kék sipkában, a feje akkora, mint egy sárga gömbös tűé, fényes gombos Waffenrockban, pityókásan kurtavason, meztelen lábát csizmája alá gubbasztva, ül a priccsen, mint a veréb a télben és mint a litániát mondja a részeg emberek életigazságait, búsan, ama hamleti filozófiával, amint szokta, mert a rendes életében - mint ezerszer mondja - civilbe' ám bányászlegény.

 

A vasra néz, amely kezecsuklóját a lába bokájához fogja és százszor kiokoskodja: "még mindig jobb a golyónál, el is ülök én a zannya teremtésig hajnaltú délig vagy tovább, de nem érdekel, mer nekem nem érdekem vason ülni... essen a vízbe a katonaság. Merha én búban italos is vagyok egy kicsint, de előbb utóbb megérem a halálom óráját, dehát az embert ebb' az életbe csak lehangsúlyozzák..." Okos, nógrádi szomorú paraszt gyönyörű mámorod, szomorú bánatod olyan szépeket mondat veled: nevetek, de nézd a szemem és meglátod a mélybe, a legbánatosabb bánatba, a magamba zuhanást. "... az embert ebb' az életbe csak lehangsúlyozzák."

És mindig újra meg újra pillanatokra ráeszmélek: nagy ijedelmek után gyerek az ember. Mintha a lelki rázkódtatás valahonnan messziről a sötét szobában félő, dobogó szivecskéjű gyereket rángatná elő borzas üstökénél fogva és újra kezdi élni a fájó életet, mert a gyereknek a puszta élet, de a nagynak a megbolygatott élete fáj. A gyerek kezd szenvedni bennem elvesztett nyugalmam szabályos visszatértén. Amit hat esztendős korom óta soha, mostanában érzem és babonásan bámulok e furcsaság sokszor visszatérésén.

 

Este, elszunnyadás után, mikor a kábulat álomútján végigsétáltam a champagne-i csatamezőt (igaz, hogy úgy láttam, mint itt az ablakom előtt fagyoskodó móri dombokat, olyan édes ízű borttermőnek, mint amilyen édes bort ittam a vacsoránál) és végigmentem soha nem látott és mégis ismerős tájakon, városokon, ahol pontosan tudtam minden vöröstéglás házról, hogy kié, szőke néni lakik-e benne vagy öreg, megállottam óvodáskori dadóideálomék kapuja előtt, hálóingemből kimeztelenedő sovány karokkal nyúltam a Szidike kenderhajú babafeje után és penészvirág mellemet kiverte a gyöngyös izzadtság.

 

Rossz volt, nagyon rossz volt kínlódva, gyerekesen szeretni (mintha a szeretés technikájáról mit se tudnék, azt sem, mi fán termő érzés a nemiség), olyan kínlódó rossz volt, hogy tovább nem bírhattam... és lezuhantam. Le, le messzire, a mélyre esés lélegzetfojtó döbbenetével, mélyre, egyre mélyebbre és a zuhanás végén zsibbadt lábbal rúgtam meg katonaágyam vasvégét... Így hat esztendős koromig álmodtam... és mostanában háborúból térten, nyugodalmas napjaim, narkotizált halálösztönöm kímélete óta...

 

Ravasz, egérszemű puccerem, minden hájjal megkent cigány, Rózsa, aki mint a pofonautomata szemhunyorintás nélkül vigyorogva állja végig egy cukszfirer intelmeit - értetlenül makogva, zavartan csodálkozik rám. Minden feketeségével, stoppolt harisnyás lábaszárával végighemperedett és hortyogott az ágyamon - az önkéntes úr ágyán - és Rózsának olyan gazdája volt, aki nem vágta pofon a tetves cigányt, csak nevetett... nevetett gyerek örömmel, mint bohócok mulatságán, a majomképű feketegyerek nyugalmas hortyogásán.

 

Bánom, hogy meg nem kérdeztem: "Rózsa te, mondd el kérlek mit álmodtál," És elbeszélgetnék Rózsával. Hová való. Van-e testvére vagy szeretője, aki koromfekete szemű cigánylyány. Jobb-e tavasszal a temető árokban válykot vetni, mint a katonaság. És sok mindenről. Miért olyan sárgás, vézna. Mért hord vékony, csúnya hegedűnyakán zsebkendőt. Beszéljen, beszéljen és ne csodálódjon bambám rajta, hogy a szemét nézem és nevetek, meleg örömöt érzek és lesem a szavát.

... Ebb' az életbe az embert úgyis csak lehangsúlyozzák.

Mért nem szabad az embernek sírnia, ha jól esik sírni; azért, mert bajusza van és szakálla nől az állán? Mért kell nekem így beszélnem, mikor másképp szeretnék. Mért kell így írni? Most jól esne másként, mint Zolika szokott, mint Zolikának szabad reszkető félénk nagy betűkkel, kis szíve szabályos ritmusára... Így: "Édes jó Apám! De elszomorottunk mikor, Édes Anyám maga jöt haza azt hittük hogy Édes Apám is haza jön de mikor meg hallotuk hogy nem jöhet szépen bele nyugodtunk. Édes anyám sokat mesélt Mórról mesélte, hogy mijen kedves kis fijú van ott ahol Édes Apám lakik. Itten Béla bátyám őrséget állíttatott minálunk a papszobába alszik az egyik gazda egy golyós puskával és egy meg kint az udvarba szuronyos puskával ahol a Gyilingbácsi lakott, odabe vezették a telefont és ott lesz az őr szoba.

Gondolja el Édes Apám én már hízó disznón is lovagoltam, sánta lovon is lovagoltam, de mén lovon is lovagoltam denem vezette azt senkisem magam ültem rajta. Kellemes Idők vannak olyan mindha csak tavasz volna de ma úgy havazott hogy azt hittük, hogy bokán föllül fog érni és azért olyan hamar elállt minden mindha karddal vágták volna el és nem csinálhattunk hóemberkatonát. Búsúl-e még Édes Apám Édes Anyámért, mert mondta. Édes Anyám, hogy igen nehezen váltak meg egymástól és Édes Anyám aznap igen szomorúbús volt. Engem megtanítottak a gyerekek csigázni és már tudok csigázni kicsit. És jó is csigázni. Kezét, arcát csókolom és ne tessék haragudni de többet nem  tudok írni..."

Pedig nekem se apám nincs, se anyám, se senkim, csak mindig érzem, hogy az embert ebb' az életbe lehangsúlyozzák.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Cikk-ajánló
A gyermeki elme fejlődése és működése
A gyermeki elme fejlődése és és működése. A vallás- és közoktatásügyi...
A Hanza-szövetkezet árúgyűjtő központot állított fel Budapesten A Hanza-szövetkezet árúgyűjtő központot állított fel...
Az anyaország közvéleménye már kezdi tudomásul venni, hogy a galántai...
Püspök egy papképviselő ellen Püspök egy papképviselő ellen
Markos Gyuláról, a péri kerület képviselőjéről, Révész Sándor győri...
A megszállott Franciaországból A megszállott Franciaországból
Ugylátszik még sem olyan heves a franciák németgyűlölete, mint a...
A rövid hajú és balkezes hölgyek győztek a tőrbajnokságban A rövid hajú és balkezes hölgyek győztek a tőrbajnokságban
Ősz apák, fess anyák, ismert fővárosi vívómesterek, európai hírű...
A magyarbarát nagykövet A magyarbarát nagykövet
A stockholmi olympiai játékok idején, a kinntjárt magyar ujságirók...
Ignotus: Ferenc József Ignotus: Ferenc József
Tehát valóban 1916-a lett halála éve a nagy öregnek, ki nemcsak önnön...
Az oroszországi állapotok - a moszkvai utczai harczok Az oroszországi állapotok - a moszkvai utczai harczok
A „Novoja Vremja”, az egyetlen pétervári nagy lap, a mely...
Egyperces szünet után! Egyperces szünet után!
Kedden, Hindenburg temetése napján, egy percre megállítják az üzleti...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98