Jézus
Jézusnak, aki nyilván boldogan halt meg, egész élete abban a kicsiny világban folyt le, ahol született. Halála után száz évvel is Tacitus az Annales tizenötödik könyvében csak közvetve ír róla, amikor állítólagos tanai által keltett mozgalmakról, lázadásfélékről és hívei üldözéséről tesz említést. Más profán szerzők sem tudnak róla. Philo az ötvenedik év körül hal meg és nem ismeri.
A harminchetedik évben született József kihagyja a keresztényeket, mikor felsorolja kora felekezetei s a két Gemaranak rá vonatkozó helyei már a negyedik vagy ötödik századból valók és ezekhez is azt a megjegyzést fűzi Renan, hogy adataikat egy oly alaptalan és nevetséges mondából merítik, melyet nyilván a kereszténység ellenfelei költöttek.
A Misnában semmi nyom sincs egy új iskoláról. Korábban ismeretlen volt, szuggesztiója kis körre szorítkozott. Dogmákat nem szerkesztett, azt tekintette hívének, aki szerette és ragaszkodott hozzá. Néhány találó mondás, néhány hangulatos jelenet, - úgy látszott, hogy ez lesz minden emléke.
Nem alkotott symbolumokat. Elmondta hegyi beszédét s kora azt hitte, nem fogják meghallani. Az emberiség másképp akarta. Emlékéből az emberiség megcsinálta a „végleges vallást”. A negyedik századtól kezdve már a görög egyházatyák metafizikai viták tárgyává tették a kereszténységet, a középkori scholastikusok pedig szabály gyűjteményt kivonatoltak az evangeliumból. Egyébként :nem hálás feladat nyomon követni, mint alakult és hatalmasodott el az „egyetlen és végleges” vallás az emlékekből, sejtelmekből, majd az apostolok inkább jóhiszemű, mint megértő agitálásából, úgy sem vezet eredményhez.
Itt nem igen tudunk látni, akár a sötétség, akár az erős lángolás miatt, errefelé leghevesebben lüktető érzéseinkre tapintunk. Renan számára Jézus már teremtője lett annak a másvilágból való országnak, hol kivirágzott a tökéletes nemesség, a feltétlen tisztaság, a szabadság, - ahol megvalósult a gondolat, - íme, oly csodák, melyeknek létezését kizárták a társadalomból.
Képeit lassanként végtelen magyarázatokra találták alkalmasoknak s az európai nemzetek azt állították róla, hogy végleg determinálta az emberi érzelmet a szeret jegyében. Az emberi gondolatnak egy nagyszerű lendülete ez. A gondolaté. Az emberek észre se veszik, mennyire nem tulajdonítanak fontosságot a gondolataiknak. Egy jénai teológus, Heinrick Weinel a „Christliche Freihelt”-ben azon a feltűnő tényen csodálkozik, hogy a mai háborús vallási költészetből tökéletesen hiányzik Jézus, hogy nem történik rá „semmi utalás”, - csodálkozik s nem talál rá magyarázatot.
Bizonyára még jobban fog csodálkozni, ha elolvassa a „Tat”-nak e letagadhatatlan jelenséghez fűzött megjegyzéseit, melyekben egy német vallásnak az alapelvét írja le, amely szerint a német vallás annyit tesz, mint az élet felfakadó érzéséből ( aus innersten Werdegefühl ) áldozatul dobni életünket valami egyén9iségünkön túlért. Weinel teológus számára íme egy új német vallás és semmi magyarázat….nyilván még kevésbé tudna egyet elgondolni, ha az elmult augusztusi napok hatalmas vallásos hangulatára visszaemlékezik.
E napokban tömegesen tódultak az emberek, különösen a németek, templomaikba és megrázó hangjukkal, mint a fényszóró az ő kutató sugarait, küldték Istenükhöz borzalmukat és rettegésüket. Az Istenükhöz….az Istenhez, egy Istenhez, Valakihez, Valakihez, Valakihez, Őhozzá, az ismeretlenhez, akit csak azért nem kell ujrateremteni, mert sohase tudtak nélküle élni. Jézusról azonban, nem említve a bigottokat és templomi hivatalnokokat, már kevesebb szó esett, s az emberek, legalább a látszat szerint, visszaejtették ezt a nagyszerű gondolatukat a homályba és szűk ismeretlenségbe, ahová kezdetét vetítették.
Lehet, hogy pillanatnyi zökkenés ez, hogy évekre terjedő válság, hogy szakadás és ezzel a jövő problémája. Ha pillanatnyi is, ez az esemény is világosságot vet az embernek és gondolatának a viszonyára, a gondolatéra, amely sokaknak egyetlen menedéke és reménye maradt. Vitatkoztak már azon, hogy Jézus élt-e, ha élt, valóban olyan volt-e, hogy Isten volt-e, Istennek ilyen-olyan része, - nincs véleményem e vitákról és talán nem is érdekel í
gy az egész kérdés. Azt viszont tudom, hogy tizenkilenc évszázadon át sok milliárd ember oszlopa volt egy birodalomnak, amely csak az övé volt s amely tényleg nem e világból való, mert eredete és jövője, egész élete nem a mi kezünkben van, nem a mi értelmünknek nyílik, - bár mi alkotjuk.Mi teremtettük a lelket s belé tartalmul őt, a szeretetnek, fenköltségnek, emberi méltóságnak, kulturának, hallhatatlan életnek minden jelével. Mi mindnyájan és mindörökké az élet szolgái vagyunk s azokkal az eszközökkel dolgozunk, amiket az élet ad a kezünkbe.
Az élet pedig változatlan potenciával buzog, eredet nélkül, jövő nélkül, idegek nélkül, érzéketlenül s az agy, az emberi öntudat oly gondolatokat termel, amelyek őt igazolják, mindig őt, az életet. Az emberek megváltoznak, változnak a hangulataik, olykor szeszélyesek és idegesek: - a világnézet hozzásimul az életkorhoz, az évtizedekhez, a hangulatokat ötletek támasztják alá, a szeszélyek elnézést nyernek egy-egy tágabb életfelfogásban, a hiányokat kitölti a bátorság és megszokás, a gondolat mindig létrehozza.
Földi Mihály
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!