Dtum
Login with Facebookk
1916 | Január

Barta Lajos: Szocziológia a színházon át

A háború után jön az új, az ismeretlen, a kiszámíthatatlan, tehát félelmes. Forradalmak, melyek a belső feszültség kényszeréből lesznek, sem éppen odaérkeznek, ahová indultak, pedig a forradalmak tömege magában érezte a szükséget, melytől megmozdulni volt kénytelen. A világháború aktív és passzív tömegeit a vezetők viszik magukkal olyan eredmények felé is, melyeket a meginduláskor maguk sem láthattak, a világháború terveinek egy része a háború alatt adott helyzetekből eredt.

 

Minden várakozás most a jövő ismeretlen arcának feltűnését lesi, a vérbenázó láthatár fölött és tele van remegéssel. Az ismeretlen akkor is félelmes, ha nagyszerűnek ígérkezik, még félelmesebb, ha a várakozásnak nincs meg ez a biztos tudata. A most várt ismeretlent - mely halottak piramisai és megszakadt szívek végtelensége alól emelkedik föl - hogyan köszöntsük ujjongva? Csak megjelenésének és előregördülésének zúgása tudja majd, ha tudja, mámorrá teremteni át a feneketlen bánatot...

 

De ahogyan a ködfal mögött áll - melynek szélei Rigánál merülnek a tengerbe, a Gangesből zajlanak föl és a Szudán homokjára bocsátkoznak peremükkel - összes tényezőivel átfoghatatlannak érezteti magát...

 

Az a barkét alsószoknyás, hegyes hasú, nagytokájú, hájszemű polgárnő, aki előkacsázik a mellékutcából és beviszi a bankba háborúhozta pénzét, ugyanannak az összefüggésnek mozgó pontja, mint amelyik Nikolajevics nagyherceget a Kaukázusba dobja, angol várat csinál Szalonikiből, a nagybankokból élelmiszeruzsorásokat farag, ellenállhatatlan logikával követel a vérző tömegek számára politikai jogokat...

 

Végső fokon minden megnyilatkozás, rohanás a végzetbe, mely a maga összetevőinek a természete ellenére csak ideig-óráig hagyja kormányozni magát, tíz évig, vagy száz évig, végül mégis eljut oda, ahová a benne levő erők rendelik, például a feudalizmustól az ipari szocializmusig... unokáink, dédunokáink majd meglátják, egészen az új jövő arcát, hogy mi lett abból, ami most velünk történik...

Mialatt azok az intézmények, melyek államilag szervezett létünk hivatásos leszűrő és tapasztalati állomásai lennének, még egészen bennragadnak az átmenetben és semmit sem tudnak nekünk mondani a jövőről, a színházak már készen vannak a maguk számadásával és elsőknek tettek jelentést az átalakulásról, mely ebben a mi társadalmunkban végbemegy...

 

Színházaink igazgatói, az Opera, a Nemzeti Színház, a Víg, a Magyar és Király Színház igazgatói egy újévi interjúban, melyet közönségükről adtak, egyöntetűen leszögezték a magyar és a fővárosi társadalomban történt vagyonbeli és igénybeli eltolódásokat, melyet ők a maguk módszerével, a jegypénztáron, a nézőtéren, az esték hangulatán át, egy nem közforgalmú, de kész recept biztosnak mondható, módszerével megfigyeltek.

 

Hogy ezek a megfigyelések egyszerűen, közvetlenül és nem a tudományoskodás szakálas nagyképűségével jelentkeznek, semmit sem von le abból az egyik, belőlük kiemelkedő bizonyosságból hogy a színházak nem oktrojált vállalkozások, hanem a társadalmi élet vérkeringéséből tolódnak ki nélkülözhetetlen élet-szervvé.

A színházigazgatók általában azt állapítják meg, hogy a színházak jól mennek. Vannak filozófusok, akik rossz néven veszik, hogy az egész emberiség nem fekszik köntösét megtépve, hamuval fején fetrengve a földön.

 

Ugyanakkor megfeledkeznek arról, hogy ez a háború nem a tömegekből nőtt ki, melyek most görnyednek alatta, mint régen, megunt szolgaság, nemzeti túlteltség, vallási válság idején, rossz termés, vagy pestis után, hogy ezt a háborút fölülről hozták a tömegekre, olyan időben zúdította azt rájuk az angol és német imperializmus összecsapása, amikor az idegekben rémlett valami sejtelme annak, hogy az életet fenyegetheti egy villamos összeütközés, vagy vasúti kisiklás - amióta a sebészet olyan szédületesen haladt, a tudat alatt mind kevésbé lappang a hirtelen, rossz halál aggodalma - de a háborús halál még annak az idegeit is nehezen tudja magához szoktatni, aki már benne van a marsszázadban...

 

Megfeledkeznek arról, hogy az emberiségben és emberiség által minden csak emberileg valósulhat meg. Hiszen ebben van a tragédiák megrendítő szépsége és ezért tapad a legnagyobb dolgok valósulásához a földinek íze, foszlánya, érezteti létünk korlátoltságát, betöltött bánattal és fönséggel.

 

Azért lehet általános és fojtó drágaság idején akár egy divatos, bő szoknyát beszegő kincset érő szőrme láttára is érezni ugyanazt az átfoghatatlan sorsot, amelyet a nagy vallásalapítók és reformátorok próbáltak meg más mederbe terelni, amikor még a próféták aktuálisak lehettek...

Újévi nyilatkozatában minden színházigazgató megállapította, hogy a régi közönségen kívül, vagy ahelyett egy egészen új közönség jár a színházba. Nyilvánvalóan az az új közönség, mely a háború alatt lett elég gazdaggá ahhoz, hogy a színházba járhasson és mihelyt elég gazdag lett, rögtön oda is akart járni.

 

Mindannyian érezzük, hogy mialatt a csatatereken tömegesen arat a halál, a népek életében, a miénkben is, felgyülemlik a nagy változások anyaga, mely kell, hogy szétrepessze a régi, eddig volt világnak a kereteit és egy új világnak rétegeit rakja le egymásra. Egy új világét, mely nem a tudás és a jóság terjedéséből keletkezett ellenállhatatlanul, de vér és vas által brutális és iszonyatos körülmények közt feláldozott milliók halála által lép a maga életének jogába...

 

Mi lesz több ebben az új világban? A köszönteni való vagy a harcra kihívó? Először a színházigazgatóknak volt alkalmuk meglátni és kikiáltani pénztárablakaik mögül: Itt van! Zörgeti ablakainkat az új világ!... Úgy hat ez a kijelentés, mint nagy folyók töltésein a vigyázók trombitaszava, akik megfújják trombitájukat, mikor meghallják messziről, hogy zúgva közeledik a megdagadt ár...

Az új színházi közönség ajtócsapkodása mögött így hallani messziről a megdagadt árt, amely majd itt lesz egyszer, amikor az ország kifáradt és megtizedelt népéből a politikai, gazdasági, társadalmi életben feltolódnak és a maguk természetének érvényesülését fogják követelni azok a geológiai elváltozások, melyek az ország népében, a csatatéren harcolókban és az itthon dolgozókban végbementek.

 

A színházigazgatók újévi szava először emeli föl a leplet a vérbenázó keletkezésekről. Akik előrerohantunk a forgataggal, megtorpanunk, hogy az új kor máris a valószerűség erejével jelentkezik. Kijött ismeretlen utcákból és ismeretlen lakásokból és így fog kijönni egyszer ki nem számítható forrásokból, ki nem számítható alakban, eszmék és energiák képében, minden ablakokon, ajtókon át, az elmékből épp úgy, mint a sírhalmok alól...

Nem véletlenség, hogy először a színházak szárnyas ajtait csapatja ki maga előtt az az átalakultság, mely máris a fölszínre ért. A viharos jelentkezés, mely olyan szomjasan ostromolja meg a színházakat, belső szükségből ered és erőteljesen mutat rá a színházak társadalmi intézményszerűségére, figyelmeztet a nagy feladatokra és kötelességekre, mely a keletkezések közeli korában a színházakra hárul.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98