Ostobaság, fukarság, tévelygés ősi vétke
Lelkünk s testünk megűli és rontó művük oly dús!
S mint férgeit táplálja önnön húsán a koldús,
Sok drágalátos búnknak épp úgy vagyunk mi étke.

A bűn makacs s magunkba szállásunk gyáva s csacska,
Egy kis bűnbánatért kövér jutalmat várunk,
Aztán megint vígan nyakig a sárba járunk,
Hivén, hogy ronda könnytől letisztúl majd a mocska.

Minket gonosz párnáján nagy Úr-Sátán emel,
Ringat hosszan s az álom oly kába és lidérces;
S kevély akaratunk, a dús kincsekkel érces,
Boszorkányos konyháján rút füstté lobban el.

Bábjátékunk fonálját csak ő rándítja egyre;
Édes megenyhülésért a rondaságba vájunk,
Minden nap arra jó, hogy csak mélyebbre szálljunk,
Bűzhödt árnyú Pokolba s mindőnk egykedvűn megy le.

Akár az árva züllött, aki avítt és roncsolt
Keblét némely lotyónak csókolja s belemar,
Egy-egy rejtett gyönyörre mi úgy vetjük hamar
Magunk s facsarjuk bőszen, mint egy vánnyadt narancsot.

Mint nyűvek milliója, mely szörcsög és bozsog
Agyunkon démonok csoportos népe faldos,
S mikor lélegzünk egyet, a Halál vize nyaldos
S vakon tüdőnkbe árad és siketen zokog.

Gyujtogatás, rabolt kéj, tőr s méregkeverés
Ha tréfás hímzésükkel eddig még nem cifrázták
Szánalmas életünk fakó köznapi vásznát,
Azért van, mert lelkünkben, hajh! nincs elég merés!

De párducok, sakálok, keselyűk, éh ebek,
Majmok meg skorpiók s kígyók és mind a szörnyek
Népénél, mely mind itt bőg, csahol, röfög és görnyed
Átkos állatkertjében szivünknek, - éhesebb

Egy rémalak! - ily rútat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez nem sokat mozog, ordítással se öl meg,
De sunyiörömest rommá rágná a földet
S egyetlen ásítással benyelné a világot:

Mert ő - az Únalom! vizes szemén kövéren
Céltalan könny s pipát szí s bitók felé mered:
E finom szörnyet úgy-e - olvasóm - ismered?
Olvasóm! - árva másom! - képmutató fivérem!

TÓTH ÁRPÁD