A görög király lemondása a hét nevezetes külpolitikai eseménye. Mióta Szalonikiban partra tette a most is még álló harcra kényszerült csapatait az entente, nem szünt meg a nála bevált eszközökkel, pénzzel, fondorkodással, erőszakkal, árulók teremtésével nyomni a görög népet és terrorizálni a királyt.

Csodálatos bátorsággal és szivóssággal állt ellen Konstantin király, amit a történelem fog még csak igazán méltathatni; nem hajlította bele az igaztalan háboruba semmiféle csábítás, nem félemlítette meg az entente gyalázatos orgyilkosainak tőre sem, midőn még arra is vetemedtek, hogy nyaralóhelyének erdejét is felgyujtották, hogy a lángok közt vesszen el. De az állandó nagy nyomást végre sem birhatta ki, lemondott, nem magáért s nem is a koronájáért, nem országáért, hogy polgárháboruba ne keveredjék a megvesztegetett pártok.

Az ententenak kétségkivül sikere ez a játék, de mint már nem egy, ez is kétes sikere, mert amellett, hogy Görögország népét egészben nem hajthatják igába, a háboru javára az esetleg kényszerrel sorozott görög csapatoknak sem lehet befolyásuk, hiszen a hadsereg egy része még nyíltan is ellenáll s elég jellemző magát Németországba vitetett hadosztály példája. De másrészt az entente-ban duló belső torzsalkodásnak is egyik ujabb példája az oroszországi felsülés mellett amennyiben meglepetés volt az olaszok bevonulása Epiruszban s az entente bizonyára igyekezni fog mielőbb Venizeolszt a kormányra juttatni, hogy ez utját állja az olaszok alkalmi terjeszkedésének

Lehet, azonban, hogy az entente Görögország hatalmába keritését arra használja föl eszközül, hogy Sarrail hadseregének visszavonulását biztosíthassa a görög szárazföldön át; mert a szaloniki hadsereg helyzetének válságos volta, miután a buvárhajók miatt már élelmezését sem biztosíthatják el nem titkolható.