Olaszország – mint megboldogult öreg királyunk néhai Ferencz József népeihez 1915 májusában kibocsátott manifesztumában írta „a veszély pillanatában lengő zászlókkal pártolt át az ellenség táborába.” Harmicz esztendőn át szövetségesünk volt, e szövetség védelmében nőtt, hízott, gyarapodott és az első alkalommal, hogy veszély idején mellettünk kellett volna állania, elárulta kötelességét, elárulta fogadalmát, előbb cserben hagyta, azután hátba támadta azt, a kinek hűséget fogadott. Igy adott példát a legborzasztóbb bűnben és erkölcstelenségben – Romániának.

Két koronás áruló akadt a szörnyű megpróbáltatás napjaiban. Itália uralkodója és Romániáé. Ez utóbbit végzete gyorsan elérte. Alig emelte ajkaihoz a serleget, a melyből csaló álmainak mámorát itta, már sápadtan ejtette ki kezéből a kupát, a mely népe csapra ütött vérével volt tele. Oláh támadt, oláh bánta. Galád módon fölingerelt ellenségeitől elveszítve, szövetségeseitől is elhagyva és lenézve, idegen földön, kegyelemkenyéren él román Ferdinánd és tudjuk, hogy az orosz város lakossága, a melynek falai között hajlékot jelöltek ki neki dühösen tüntetett ellene, nem akarta a földjén megtűrni. Ideért, a ki azzal indult áruló útjára, hogy Gyulafehérváron fogja magát Nagy-Románia királyának koronáztatni.

Olaszország királya hamarabb lépett erre az útra. Az ő végzete lassabban indult el, de ime: ez is elérkezik. Lengenek-e még az olasz zászlók olyan hetykén és vidáman, mint akkor, a mikor a friss árulás búsás reményei emelték a szárnyaikat? Nem lengenek. Ott hevernek az utak sarába és a hegyszakadékok mélyén, a hová Cadorna fejvesztetten, ijedten, halálos rettegésben menekülő, vagy fölemelt kezekkel kegyelemért könyörgő vert hadai eldobálták őket.

A mit milliónyi emberélet árán az olasz hadak huszonnégy hónap alatt meg tudtak szerezni egyetlen lökéssel huszonnégy óra alatt már visszaszerezték diadalmas hőseink és a mit ők tizenegy vad támadással nem tudtak elérni az Isonzó partján, mi egyetlen csodás nekilendüléssel a frontjukat átütöttük, seregeiket szétzuzzuk, győzedelmes zászlainkat a vihar gyorsaságával országunk mélyébe vittük. Nincsen már isonzói front, messze mögöttünk a Doberdó, a Monte Santó, a Monte Gabriele, a miénk megint Görz és a mienk Udine városa is, a hol két esztendeje várta az olasz király, hogy virágos vonalon indulhasson – bevonulni Treisztbe.

Hol van már ez a ragyogó álom? Diadalmas csapataink előretörtető léptei alatt remeg Felsőolaszország földje, ágyúink menydörgését hallja és veszett rémületben menekül az olasz síkság népe a kétségbeesett Róma felé. De nálánál is veszettebbül fut az olasz király hadserege ágyúk százait, foglyok százezreit és fölbecsülhetetlen zsákmányt hagyva a győző kezén. Ime: ez lett Júdás jutalma, a ki egészen másról álmodott.

Még csak rövid néhány hét előtt is éppen az olasz külügyminiszter, az árulás legfeketébb lelke, Sonnino úr volt az, a ki a legmerevebben utasította el a pápa békeajánlatát és kijelentette, hogy addig az olasz kard, a míg minket össze nem zúz, Triesztet, Fiumét, Dalmácziát, Trientet meg nem szerzi, a hüvelyébe vissza nem kerül. Ő volt az, a ki biztosította honfitársait, hogy a győzelem közel van. Nos: csakugyan közel volt. De nem az a győzelem, a melytől ő rabló tervei zsákmányát várta, hanem a megtorló igazságé, a mely a mi csodás hőseink kardja élén sújtott le az áruló fejére és porba terítette azt.

Pusztulás, vereség, kétségbeesés, vert hadai futása, a megcsalt és éhező nép lázadó forrongása, inség, gyász és rémület: ez az olasz Júdás vérdíja, a miért barátságot, esküt, hűséget, tisztességet eladott. Egészen más volt az, a miről álmodott, de egészen ez az, a mit megérdemelt.