Az Arbeiter Zeitung vasárnapi száma közli Berlin, október 20. A „Frankische Tagespost” október 16-iki számában következőket írja: Lehetetlen számunkra, hogy Wilson óhajaira a nemzeti védelem proklamálásával és az összes német erők összefogásával válaszoljanak. Nem kívánunk ezuttal hadseregünk hangulatáról beszélni, amely hadsereg számára természetesen más hírforrás is létezik, mint egyedül a legfelsőbb hadvezetőség jelentései.

Mindazonáltal meg kell állapítanunk, hogy a nemzeti védelem és az összes erők egybefogása nem alkalmas a Wilson féle követelések elutasítására, mert a hadsereg és a nép azt hihetnék, hogy az utolsó heorikus erőfeszítéseket nem azért követeljük tőlük, hogy a hazát megmentsük, hanem hogy II. Vilmos császár trónját biztosítsuk. Bármennyire nem kedves a németek előtt a jelenben és a jövőben is a köztársasági szemle, valamint az hogy császárnak trónjától való megfosztását az idegen hatalmak kierőszakolják, épp oly kevésbé felel meg a monarchikus németek törekvéseinek az, hogy a német népet egy további kilátástalan háboruba kényszerítsék, egy oly harcba, amelyben ismét több százezer embert feláldoznának és amelyben Németország annyira elpusztulna mint, sajnos, Északfranciaország elpusztult….és mindezt csak azért hogy H. Vilmos császár hatalmi fölényét fenntartsák.

Ismét elhibázott eseményekről kell beszélnünk és mindenekelőtt a birodalom fejének szól. Neki tudnia kellett, hogy mi fog következni és tartozott volna olyan tanácsadókról gondoskodni akik felvilágosították volna arról, hogy mi fog történni. Ha II. Vilmos a nagy uralkodók példáját követte volna és miként V. Károly, aki a világ urának vallhatja magát, látszólag önként lemondott volna a hatalomról, akkor másként állana a történelem szine előtt, mintha most Wilson parancsát követve, kénytelen lesz a koronát és marsallbotot letenni, hogy valahol mint magánember fejezze be életpályáját.

Ha II. Vilmos tizennégy nappal ezelőtt feláldozta volna magát a népéért, hogy kedvezőbb békefeltételeket érhessen el, vagy ellenségeinek, de még a szociáldemokratáknak, akiket oly sokszor lekicsinyelt, hálája mellett hagyhatta volna el trónjának lépcsőit. II. Vilmosra miként az oly sok tekintetben hasonlatos IV. Frigyes Vilmosra, ráillenek Jakoby János szavai: „Az a szerencsétlensége a királyoknak, hogy nem akarják meghallani az igazság szavát”. De a szociáldemokrácia nem mulasztotta el, hogy megmondja neki az igazságot, de hát II. Vilmosra is ráillik az a mondat, amelyről a királyok esküje is szól: „Bár megmondjuk nekik az igazat, még sem hallgatnak ránk.”