Ez a mód részben túlesik a realitásokon, mint ahogy túlesik azon a Kárpátok megvédése: a szintén lehetetlen és elképzelhetetlen dolgoknak ez a megvalósulása. Nemcsak táviratokat és táviratszerű tudósításokat küldött erről a harcvonalról - ahol minden pillanatban el kellett dőlnie a kérdésnek: lesz vagy nem lesz Magyarország? - de novella formájú riportokat is, emberekről, eseményekről, helyzetekről. Agya ekkor nagyon érdekes folyamat színhelye volt. Pilisi akkor kifelé még egyáltalán nem volt elbeszélő író. Ennek a kezdeteit csak magában hordozta.

Ez a még kifelé nem jelentkezett író, a riporter és a színész - természettől színjátszó, aktor volt - a legszövevényesebben forrtak egybe. A komédiás, mint valóságba élte magát bele az írói elképzelésbe és a riporter - a valóságnak elmondója! - mint valóságot vette át az elképzelést, melyben akkor már maga is, mint realitásban hitt. Így keletkezett legjobb katona-rajzainak egyike: A lajtsom (Landsturm.) Maga mondta el, mikor egyszer kárpáti riporterségét dicsértük: - Pedig az nem is riport, hanem novella! - Örült, mert írósága igazolását találta a dicséretben.

Elmúlt a Kárpátokról a véres tél.

Pilisi leült a szerkesztőség egyik asztalához. Már szerkesztett napilapot a vidéken, de az újságírásnak csak egy pár technikai formáját tudta, mert szombathelyi szerkesztősége sokkal inkább volt a klerikálisokkal való verekedés, mint gyakorló újságírás. De meg akarta tanulni. Eleinte írói feladatnak fogta föl az újságírást, szimbolikus és dagályos volt, de aztán kezdett leegyszerűsödni. Ugyanakkor, mint író is kereste a tisztulást és sokszor meg lehetett figyelni: abbahagyott, eldobott újra írt munkáján milyen magát nem kímélve küzd magával. Mindig megható volt ez a magával és az írói formával való viaskodása. Tiszteletreméltó és becses volt benne a kibontakozásra való kemény és ernyedetlen törekvés.

Tulajdonképpen író akart lenni, de mint riporternek nagyobb sikere volt. Ezek a sikerek az úgynevezett leleplező riport művelésére is csábították, mert természettől verekedő ember volt - nagy, erős karja, nagy, erős indulatai és hajlamai a kitörésre - és mert színész-öröksége volt, hogy szerette a népszerűséget. De szerette az igazságot is! És azok közül való volt, akik efféle haragjukban tudnak és benső szükségük, hogy nagyot kiáltsanak. Baross Jánosnak, az Ivánka marhaszállítási pörében való szerepléséről írt riportja volt a legfrappánsabb ilyen alkotása. Szabatos, kimért, formás, hideg giullottin!

Riport-könyve három is megjelent: Kárpáti harcok, A megrohant és fölszabadított Erdély, Uzsoki csonthegyek. Sok nagyon szép fejezet van ezekben a könyvekben és talán egyszer összegyűjti valaki a teljes darabokat, mert azok irodalmunk új történetébe tartoznak! Az írót csak most sajtó alatt levő regényéből fogjuk jobban megismerni és leolvasható lesz a teljes mértéke. Ezt a regényt hallatlan erőfeszítéssel egész éjszakákon át írta. Az elmúlás annyira a sarkában volt, hogy az író és a lappangó halál versenyt futott egymással. Mégis befejezte. Szeretném, ha regénye tiszta és kész munka lenne!

Ez a munka-keménysége hozzátartozott egyénisége legbecsesebb vonásaihoz. Meg akarta mutatni, hogy mit tud és meg akarta a családja fenntartására szükséges pénzt keresni. Ő is szenvedő, dolgozó és becsületes újságíró volt. Családja alatt nemcsak a feleségét, a kedves Borikát kell érteni, aki a finom önfeláldozás martiriumát élte át hosszú betegsége alatt és két életre valót megszenvedett! Mint vidéki színigazgató már egyszer nősült és elvált.

Ebből a házasságból három gyermeke született, akik különböző helyeken voltak ellátásban. Sokszor megrohanta a gyermekeiért való fájdalom és a bűnbánat erejével szenvedett. Az ilyen szenvedés mélyen marcangolta, de annyira helyt akart állni, versenyt akart futni, hogy az élet mindenféle lendületei kivetették az ilyen lírai ernyedtségekből.

Nemcsak mint törekvő, a saját teljes formájáért küzdő író és kitűnő riporter érdemli meg, hogy mulandósága szárnyait ide szögezgessük, de Pilisi nagyon érdekes egyéniség is volt. Benne nemcsak a családi eredet, a családi vér, hanem a fajta megnyilatkozása, a magyar viszonyok közt való különös, magyar ember-formálódás az, ami sok rétegű, színes, mélyen gyökerező, egymásba kuszált, izgalmasan összetett.

Ha nem volna olyan közel, ha nem érezném sokszor, hogy az egész halál meg sem történt és egy napon öt órakor megint ott fogom találni a szerkesztőségben székén ülve, ha egyáltalán tudnék sötét halála által beborított egyéniségéhez hozzányúlni, akkor azt kellene mondanom: - Szegény Lajos! Meg kell téged egy regényben írnom! De azt mondják akik olvasták, hogy posthumus regényében megírta önmagát.

Sok minden történt, ami őt íróságában gátolta. Így belevitték és belement a politikába, az agitációba. Ez nemcsak elvonta az írástól, hanem lármás szereplésre is indította, ami megfelelhetett az egyik Pilisinek, a hangoskodó, nyugtalan aktornak, de akivel perben állt a másik Pilisi, aki a saját zajos és verekedős születettségével szemben a csendes magába szállást, a kiérést kereste, törekedett az abszolút formára és gyakran, megrendültségekben tisztult jobbik énjének kifejezésére.

Aki sokszor űzte ki magából azt a krakélereskedni akaró fiatal embert is, aki a vérmérséklet, a vidéki verekedő szerkesztő, a vidéki színészdicsőség hagyományaiból összeállva, ki-ki akart még az új Pilisiből is szólni. Hogy "Jó napot" helyett "Kezét csókolom"-mal köszönt férfiaknak is, nem volt véletlenség.

Ez a furcsaság, ez a grimasz Aranyos Maróton, vagy Vág-Besztercén kiegyenlítette azt a szellemi fölényt, melyben a vidéki másodosztályú színigazgató a maga vidéki szolgabíró, ügyvéd, földbirtokos zsöllye-bérlőjével volt, anélkül, hogy a bérlő úr megsértődhetett volna. Ezt a köszönést felhozta Lajos Budapestre is, részint mert már megszokta, részint mert tudta, hogy ez itt érdekes. És nem volt olyan elfogult, hogy ne tudta volna, hogy az érdekesség már egy része a sikernek. Jó élet-ösztöne volt, mégis azok közül való volt, akiknek nagyon sokat kell dolgozni és küzdeni!

Törekedett a sikerre, mert intellektusa fölfelé hajszolga. Pilisi színész és lírikus volt, tudott mint Hamletben a színész: Hekubáért sírni. Szerette dolgait felolvasni, mert szerette a szép mondatot. Mint a radikális párt titkára, közelebb jutott a szociális megismeréshez. Legértékesebb pillanatai azok voltak, mikor mindenféle élet-taktikán keresztülrontva, fölmerült benne a teljes, tiszta és jó ember, mikor ettől maga is könnyig megrendült és meghatódott, amikor szeretni tudta magát és nagyon szeretni való volt ezekért a nagy emberi pillanatokért...

Nagyon sokat kell gondolnom Pilisi Lajosra. Künn a hűvös és bús éjszakában, szél rázza a fenyőket, eső veri a vadgesztenyefákat. És a hatalmas mulandóság kopog az őszi esőben...

Barta Lajos