Őszi est a budai balkonon

Valahol a Parlamentnél
Vörösen kelt föl a hold.
Kigyúltak a hidi lámpák:
Hiba volt.

Lent a parkban elsötétült.
Húros madár földalolt.
Rátutult a bécsi hajó:
Hiba volt.

Akkor jött az Asszony mellém.
Sóhajtott és rámhajolt.
Villamosok csilingeltek:
Hiba volt.

Megzörrent az ág alulról
S elsuhant egy barna folt.
Kint egy ajtó becsapódott:
Hiba volt.

Csillogott a Duna habja.
Fölsírt bennünk mind a holt.
Hivogattak... s itt maradtunk:
Hiba volt, hiba volt.

Egyszer mélyebbre mártottam a tollam...

Egyszer, emlékszem, mélyebbre mártottam a tollam
S a tanítóm a kezemre csapott,
Mert tintafoltos lett az irkám.
S otthon nem mertem szólni róla
S kicsentem belőle azt a lapot...
Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!
S szendergésem könnyü hajója
Is tintatengerrel lett tele.

S aztán, emlékszem, szívem az Úrban
Sokszor mélyebben megfürösztém.
S Dávid fiáért - új keresztény -
Elhagytam egy nap Dávidot.
Apámnak fájt, korholt, szidott...
Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!
S az Írás akkor könnyemmel lett tele.

S most, húsz év után itt ülök
S irok, mert húz a papiros:
Csak egy kicsike lyuk a szív fölött
S egy nagy piros folt, nagy piros,
S jönne utánna nyugalmas, örök éjem,
Ha megbocsátná az Ő kegye!
S nem lenne többé soha reggel...
Mert tinta és könny: nem mindegy-e?
És tinta és vér: nem mindegy-e?
És minek éljen az ember, minek éljen?

De egy kis fiú a hátam mögé lopózik,
Kezében nádpálca,
- És minek éljen az ember, minek éljen? -
Orrán mézeskalács-okuláré,
- Ha jönne végre nyugalmas, örök éjem
S ha nem lenne többé soha reggel! -
Kezében nádpálca, orrán mézeskalács-okuláré,
Piros üveggel.
S figyeli: nem mártom-é be a tollam újra mélyen.