Dtum
Login with Facebookk
1921 | Augusztus

Strindberg

Két dologgal nem szabad a költőnek önkényesen bánnia: a jellemmel, és a sorssal. A jellem és sors közti viszony a drámaíró tulajdonképpeni témája.

Strindbergnek ez a sors-érzése: az ember belekerül, belesodródik a bajba, nem tudni hogyan, nem tudni, kinek a hibájából. Minden a legkülönösebb és a legcsodálatosabb módon összebogozódik, hogy az embert belerántsa a hínárba. "Ez nem emberi kéz munkája - mondják a Mámorban - ez az isten műve." És ahogyan a csomó összebogozódik, ugyanolyan módon föl is bomlik, szinte magától. "A dolog kezd rendbe jönni", ez Strindberg megszokott szavajárása.

Ez a sors-fogalom nem világít meg semmit, hanem csak elhomályosít, nem nagy, nem magasztos, még csak nem is ijesztő, csupán csak komor, megfelel a legsötétebb és legkomorabb felfogásnak, melyet a nép embere a sorstól magának alkot.

Strindberg valóban démonikussá, embertelenné válik, ha arról van szó, hogy kivesse a hálót, melybe a sors üldözöttje mindjobban belekeveredik - mintha az egész pokol arra törne, hogy a sors ekként teljesedjék, az ember ellen fordul minden jó és gonosz cselekedete, még a legártatlanabb kijelentései is. Akit a sors meghajszol, az béna, nem tud védekezni - egyetlen szavába kerülne, hogy megmeneküljön, de ezt a szót nem tudja kimondani.

A Mámorban azzal gyanúsítják Mauricet, a költőt, hogy a fia halálát okozta - - - mikor egyik pajtása barátnéjával találkozik, mind őt, mind az asszonyt elragadja a mámor - egymásé lesznek - nem törődnek korábbi kötelezettségeikkel, a férfi megcsalja feleségét és gyermekét, az asszony a barátját, mulatnak rajta, fejükbe száll az elbizakodottság. A szerelem hatalma, mely erőt vett rajtuk, érzéktelenné teszi őket minden iránt, ami becsület, hűség, kötelesség, azt hiszik, hogy joguk van mindenhez. (Gyönyörű jelenet, mikor a szerelmesek találkoznak, egymáshoz sodródnak).

De másnap a költő gyermeke meghal. Gyanúokok merülnek fel ellene: a gyermek közvetlenül apja látogatása után halt meg. Mikor együtt volt a barátnéjával, ilyeneket talált mondani: "jó volna, ha a gyermek meghalna" és sok egyebet, ami gyanússá teszi. De honnan tudják ezt az emberek? Miért tették éppen ezeket a gyanús kijelentéseket - minden összekuszálódik, "meg tudod ezt magyarázni?" - "nem" - végül a leghívebb barátok is kételkedni kezdenek, a költő viselkedését gyanúsnak találják - a költőt letartóztatják, a barátnéját egy detektív arra akarja kényszeríteni, hogy kövesse a rendőrségre és szerezzen magának igazolványt, amely a szerelmi találkákra feljogosítja.


Szerencsétlenségükben elvesztik minden lelki erejüket, barátaikat gazembereknek tartják, akik a vesztükre törnek, végre egymást gyanúsítják, a költő a barátnéját, ez a költőt tartja a gyilkosnak. (Nagyszerű jelenet, az ilyet érti Strindberg: megőrülni egymás és a világ fölött.) Végül minden rendbe jön. A boncolásnál kiderül, hogy a gyermek természetes halállal múlt ki, bár az első pillanatban sem Maurice, sem Henriette nem hiszi el a dolgot, kijelentik, hogy a jegyzőkönyv hamis.

A sorstól kapott lecke után Henriette lemond a főváros örömeiről és lehetőségeiről, s visszatér anyjához, a költő megtér, vallásos lesz, anélkül hogy hivatásáról lemondana.

A sorsban van valami elkerülhetetlen Strindbergnél. Pedig nem is annyira a sorson múlik, hanem az embereken - olyan emberek ezek, akik a nyakuk köré fonódott hurkot nem hogy feloldanák, hanem ellenkezőleg minden mozdulatukkal csak még szorosabbra vonják. Strindbergben az a nagy, hogy a világfelfogása megcáfolhatatlan. (A világfelfogása az érzéseiből fakad és épp olyan cáfolhatatlan, mint Schopenhaueré).

 

És ez a világfelfogás a drámáiból árad felénk, bármennyire a férfi és nő közti viszony problémájában fejeződik is ki. Strindberg nagysága továbbá abban áll, hogy világ- és emberfelfogásában nyilvánvalóan megvan az igazság csírája, egy eddig még nem igen ismert igazságé: Az ösztönök és hajlamok felsőbbsége és tudatos cselekedetek fölött, melyek alapjában véve csak látszólag tudatosak és legmélyebb motívumaik a tudattalanban szunnyadnak.

Ez az új Strindbergben: az ember, mint ösztöneinek célpontja, felelőtlenül, sötét erők hatása alatt, a világ, mint küzdőtere e zűrzavaros ösztönöknek, melyek közé az ember belekeveredik, hogy megtanuljon szenvedni.

Ez a világfelfogás a tehetetlenség érzését kelti és a tehetetlen ember világképe. Tehetetlenül áll Strindberg érzéseivel szemben, tehetetlenül az asszonnyal szemben, tehetetlenül a sorssal szemben. - Reménytelenül. Nem is harcol. Minden küzdelem meddő, nincs más remény, csupán a szenvedés.

De ez a szenvedés intenzív. Hogy a világ ilyen, hogy az emberek ilyenek, hogy a sors ilyen, az éppen a rettenetes. A költő nem fárad bele, hogy ezt a világba kiabálja, folyton ismétli magát, nem tehet mást, mint hogy egyre ugyanazt hirdesse. Soha költő ennyire ösztön-lényeknek nem ábrázolta az embereket. A tudattalan akarat minden tett, minden gondolat intézője. Ez az ösztön tévedhetetlen, kegyetlen, legyőzhetetlen, megcáfolhatatlan.

 

Gonosz ösztönök harca ez, melyek a lélek egész mechanizmusát hatalmukban tartják, szemben állnak egymással, mint a boxbajnokok, készen arra, hogy ellenfelüknek gáncsot vessenek és folyton résen vannak, hogy a másik el ne gáncsolja őket - ("Kelepce akar ez lenni?" kérdezi az asszony az Apá-ban, mikor a szegény kapitány a földön hever és kegyelemért esdekel) - ez Strindberg világa. Ki a hibás ebben a küzdelemben? - kérdezik egymást az alakjai, senki, ez a feleletük. Ez az élet karaktere. Mi a célja ennek a harcnak? Semmi. Ez a harc céltalan. Nem csoda, ha Strindberg művei lesújtó hatást keltenek.


Minthogy az alakjai ösztönlények, vagyis abszolút kényszer alatt cselekszenek, épp azért az az érzésük, hogy teljesen ártatlanok. (Ártatlannak érzem magam - mondja az asszony az Apá-ban.) Embertelen kegyetlenségeket követnek el, miket egészen komolyan - elfelejtenek.

Az Apá-ban ezt mondja az asszony: talán Berta nem is a te gyermeked - mintha fejbe sújtanák vele a férfit. Mégis elmondja az orvosnak egészen komolyan (s talán jóhiszeműen), ő nem tudja, honnan jött a férje arra a gondolatra, hogy Berta nem az ő gyermeke. Még a férjével szemben is tagadja, hogy éppen ő, az asszony volt az, aki neki ezt a gondolatot sugallta.

A Haláltáncban a férj elmondja a feleségének, hogy a városban volt és benyújtotta ellene a válókeresetet, s ezzel felidézi az asszony összes gonosz indulatait. Később azonban egészen megfeledkezik róla, nyilvánvalóan ellenállhatatlan kényszer alatt cselekedett, talán nem is vált benne tudatossá a tett.

Ami kínos Strindberg műveiben, annak két oka van - az olyan emberek, akik csupán szenvednek, minden küzdelem nélkül, akik nem követik el saját tetteiket, akiknek lelke csupán harctér, minden aktivitás nélkül, akik nem felelősek - azok a világból csak a rosszat láttatják velünk - nem az emberrel veleszületett hajlamot és képességet, hogy a rosszat legyőzze, megsemmisítse és erősebb legyen mindennél a világon. - Ellenállás ember, sors és világ ellen, volt minden időben a dráma igazi mozgatója. Strindberg témája pedig: képtelenség minden ellenállásra és annak kilátástalan, céltalan volta, tehát teljesen drámaiatlan téma.

 

Tessék összehasonlítani Othellót az Apa kapitányával. Othello küzd a gyanú ellen, mely a lelkét elárasztással fenyegeti. Azt mondja "lehetetlen", "nem hiszem", "nem lehet igaz". Küszködik. A kapitány lelke nem képes a küzdelemre, ellenkezőleg. A lelkét ellenállhatatlanul magával ragadja a gyanú, nem igyekszik ellenérveket keresni, hanem mindent összehord, ami a gyanúját fokozhatja, tehetetlen, passzív lélek, mely arra van predesztinálva, hogy minden harcban alul maradjon.

Miféle emberek azok, akik nem küzdenek? Micsoda sors az, mely menthetetlenül a bajba visz? A sors, mellyel szemben nincs ellenállás, nem érdekes sors. Nem csak azért tiltakozunk ellene, mert kínos hatást tesz - mert kínos embereket láncaikon vergődve látni, míg ezer démon gyötri őket és az áldozatok nem tehetnek egyebet, mint hogy nyöszörögjenek -, hanem azért is protestálunk, mert a sorsot mégsem tudjuk ilyen egyszerűnek elképzelni -, mert ezt nem tudjuk összeegyeztetni a sors mögött működő világtörvénnyel.

Strindberg nem győz le szenvedéseket, azok közé tartozik ő, akik a meglévő borzalmakat képzelgéseikkel fokozzák. Olyan képzelgésekkel, melyek kígyókat és sárkányokat teremtenek, melyek bénító igézetként hatnak - sehol semmi útja a menekülésnek - ez az alapérzés, melyet Strindberg unos-untalan kifejezésre juttat.

 

Alkalay Ödön

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A pápa pünkösdi beszéde munkások előtt A pápa pünkösdi beszéde munkások előtt
XII. Pius pápa pünkösdvasárnap délután félhat órakor a Vatikán...
A miniszterelnök zágrábi látogatása A miniszterelnök zágrábi látogatása
Gróf Tisza István miniszterelnök deczember 18-án reggel Zágrábba...
A horvát külügyminszter csetnik-lázongásról A horvát külügyminszter csetnik-lázongásról
Lorkovic külügyminiszter a Neue Ordnung cimű folyóiratnak...
Ötvenéves a magyar Pasteur-intézet Ötvenéves a magyar Pasteur-intézet
1885-öt írtak…. Pasteur már megtalálta a veszettség elleni...
Sztrájkba lépnek a szinésznők, ha meg nem szünnek a...
Bizalmas, de annál viharosabb gyűlést tartottak néhány napja a...
A piaczon A piaczon
Most aztán igazán divat a piaczra járás. Reggelre a pesti asszony...
Földrengés az ország déli részén Földrengés az ország déli részén
Márczius utolsó napjaiban Európa déli részén földrengés volt....
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98