Dtum
Login with Facebookk
1921 | Augusztus

Strindberg

Két dologgal nem szabad a költőnek önkényesen bánnia: a jellemmel, és a sorssal. A jellem és sors közti viszony a drámaíró tulajdonképpeni témája.

Strindbergnek ez a sors-érzése: az ember belekerül, belesodródik a bajba, nem tudni hogyan, nem tudni, kinek a hibájából. Minden a legkülönösebb és a legcsodálatosabb módon összebogozódik, hogy az embert belerántsa a hínárba. "Ez nem emberi kéz munkája - mondják a Mámorban - ez az isten műve." És ahogyan a csomó összebogozódik, ugyanolyan módon föl is bomlik, szinte magától. "A dolog kezd rendbe jönni", ez Strindberg megszokott szavajárása.

Ez a sors-fogalom nem világít meg semmit, hanem csak elhomályosít, nem nagy, nem magasztos, még csak nem is ijesztő, csupán csak komor, megfelel a legsötétebb és legkomorabb felfogásnak, melyet a nép embere a sorstól magának alkot.

Strindberg valóban démonikussá, embertelenné válik, ha arról van szó, hogy kivesse a hálót, melybe a sors üldözöttje mindjobban belekeveredik - mintha az egész pokol arra törne, hogy a sors ekként teljesedjék, az ember ellen fordul minden jó és gonosz cselekedete, még a legártatlanabb kijelentései is. Akit a sors meghajszol, az béna, nem tud védekezni - egyetlen szavába kerülne, hogy megmeneküljön, de ezt a szót nem tudja kimondani.

A Mámorban azzal gyanúsítják Mauricet, a költőt, hogy a fia halálát okozta - - - mikor egyik pajtása barátnéjával találkozik, mind őt, mind az asszonyt elragadja a mámor - egymásé lesznek - nem törődnek korábbi kötelezettségeikkel, a férfi megcsalja feleségét és gyermekét, az asszony a barátját, mulatnak rajta, fejükbe száll az elbizakodottság. A szerelem hatalma, mely erőt vett rajtuk, érzéktelenné teszi őket minden iránt, ami becsület, hűség, kötelesség, azt hiszik, hogy joguk van mindenhez. (Gyönyörű jelenet, mikor a szerelmesek találkoznak, egymáshoz sodródnak).

De másnap a költő gyermeke meghal. Gyanúokok merülnek fel ellene: a gyermek közvetlenül apja látogatása után halt meg. Mikor együtt volt a barátnéjával, ilyeneket talált mondani: "jó volna, ha a gyermek meghalna" és sok egyebet, ami gyanússá teszi. De honnan tudják ezt az emberek? Miért tették éppen ezeket a gyanús kijelentéseket - minden összekuszálódik, "meg tudod ezt magyarázni?" - "nem" - végül a leghívebb barátok is kételkedni kezdenek, a költő viselkedését gyanúsnak találják - a költőt letartóztatják, a barátnéját egy detektív arra akarja kényszeríteni, hogy kövesse a rendőrségre és szerezzen magának igazolványt, amely a szerelmi találkákra feljogosítja.


Szerencsétlenségükben elvesztik minden lelki erejüket, barátaikat gazembereknek tartják, akik a vesztükre törnek, végre egymást gyanúsítják, a költő a barátnéját, ez a költőt tartja a gyilkosnak. (Nagyszerű jelenet, az ilyet érti Strindberg: megőrülni egymás és a világ fölött.) Végül minden rendbe jön. A boncolásnál kiderül, hogy a gyermek természetes halállal múlt ki, bár az első pillanatban sem Maurice, sem Henriette nem hiszi el a dolgot, kijelentik, hogy a jegyzőkönyv hamis.

A sorstól kapott lecke után Henriette lemond a főváros örömeiről és lehetőségeiről, s visszatér anyjához, a költő megtér, vallásos lesz, anélkül hogy hivatásáról lemondana.

A sorsban van valami elkerülhetetlen Strindbergnél. Pedig nem is annyira a sorson múlik, hanem az embereken - olyan emberek ezek, akik a nyakuk köré fonódott hurkot nem hogy feloldanák, hanem ellenkezőleg minden mozdulatukkal csak még szorosabbra vonják. Strindbergben az a nagy, hogy a világfelfogása megcáfolhatatlan. (A világfelfogása az érzéseiből fakad és épp olyan cáfolhatatlan, mint Schopenhaueré).

 

És ez a világfelfogás a drámáiból árad felénk, bármennyire a férfi és nő közti viszony problémájában fejeződik is ki. Strindberg nagysága továbbá abban áll, hogy világ- és emberfelfogásában nyilvánvalóan megvan az igazság csírája, egy eddig még nem igen ismert igazságé: Az ösztönök és hajlamok felsőbbsége és tudatos cselekedetek fölött, melyek alapjában véve csak látszólag tudatosak és legmélyebb motívumaik a tudattalanban szunnyadnak.

Ez az új Strindbergben: az ember, mint ösztöneinek célpontja, felelőtlenül, sötét erők hatása alatt, a világ, mint küzdőtere e zűrzavaros ösztönöknek, melyek közé az ember belekeveredik, hogy megtanuljon szenvedni.

Ez a világfelfogás a tehetetlenség érzését kelti és a tehetetlen ember világképe. Tehetetlenül áll Strindberg érzéseivel szemben, tehetetlenül az asszonnyal szemben, tehetetlenül a sorssal szemben. - Reménytelenül. Nem is harcol. Minden küzdelem meddő, nincs más remény, csupán a szenvedés.

De ez a szenvedés intenzív. Hogy a világ ilyen, hogy az emberek ilyenek, hogy a sors ilyen, az éppen a rettenetes. A költő nem fárad bele, hogy ezt a világba kiabálja, folyton ismétli magát, nem tehet mást, mint hogy egyre ugyanazt hirdesse. Soha költő ennyire ösztön-lényeknek nem ábrázolta az embereket. A tudattalan akarat minden tett, minden gondolat intézője. Ez az ösztön tévedhetetlen, kegyetlen, legyőzhetetlen, megcáfolhatatlan.

 

Gonosz ösztönök harca ez, melyek a lélek egész mechanizmusát hatalmukban tartják, szemben állnak egymással, mint a boxbajnokok, készen arra, hogy ellenfelüknek gáncsot vessenek és folyton résen vannak, hogy a másik el ne gáncsolja őket - ("Kelepce akar ez lenni?" kérdezi az asszony az Apá-ban, mikor a szegény kapitány a földön hever és kegyelemért esdekel) - ez Strindberg világa. Ki a hibás ebben a küzdelemben? - kérdezik egymást az alakjai, senki, ez a feleletük. Ez az élet karaktere. Mi a célja ennek a harcnak? Semmi. Ez a harc céltalan. Nem csoda, ha Strindberg művei lesújtó hatást keltenek.


Minthogy az alakjai ösztönlények, vagyis abszolút kényszer alatt cselekszenek, épp azért az az érzésük, hogy teljesen ártatlanok. (Ártatlannak érzem magam - mondja az asszony az Apá-ban.) Embertelen kegyetlenségeket követnek el, miket egészen komolyan - elfelejtenek.

Az Apá-ban ezt mondja az asszony: talán Berta nem is a te gyermeked - mintha fejbe sújtanák vele a férfit. Mégis elmondja az orvosnak egészen komolyan (s talán jóhiszeműen), ő nem tudja, honnan jött a férje arra a gondolatra, hogy Berta nem az ő gyermeke. Még a férjével szemben is tagadja, hogy éppen ő, az asszony volt az, aki neki ezt a gondolatot sugallta.

A Haláltáncban a férj elmondja a feleségének, hogy a városban volt és benyújtotta ellene a válókeresetet, s ezzel felidézi az asszony összes gonosz indulatait. Később azonban egészen megfeledkezik róla, nyilvánvalóan ellenállhatatlan kényszer alatt cselekedett, talán nem is vált benne tudatossá a tett.

Ami kínos Strindberg műveiben, annak két oka van - az olyan emberek, akik csupán szenvednek, minden küzdelem nélkül, akik nem követik el saját tetteiket, akiknek lelke csupán harctér, minden aktivitás nélkül, akik nem felelősek - azok a világból csak a rosszat láttatják velünk - nem az emberrel veleszületett hajlamot és képességet, hogy a rosszat legyőzze, megsemmisítse és erősebb legyen mindennél a világon. - Ellenállás ember, sors és világ ellen, volt minden időben a dráma igazi mozgatója. Strindberg témája pedig: képtelenség minden ellenállásra és annak kilátástalan, céltalan volta, tehát teljesen drámaiatlan téma.

 

Tessék összehasonlítani Othellót az Apa kapitányával. Othello küzd a gyanú ellen, mely a lelkét elárasztással fenyegeti. Azt mondja "lehetetlen", "nem hiszem", "nem lehet igaz". Küszködik. A kapitány lelke nem képes a küzdelemre, ellenkezőleg. A lelkét ellenállhatatlanul magával ragadja a gyanú, nem igyekszik ellenérveket keresni, hanem mindent összehord, ami a gyanúját fokozhatja, tehetetlen, passzív lélek, mely arra van predesztinálva, hogy minden harcban alul maradjon.

Miféle emberek azok, akik nem küzdenek? Micsoda sors az, mely menthetetlenül a bajba visz? A sors, mellyel szemben nincs ellenállás, nem érdekes sors. Nem csak azért tiltakozunk ellene, mert kínos hatást tesz - mert kínos embereket láncaikon vergődve látni, míg ezer démon gyötri őket és az áldozatok nem tehetnek egyebet, mint hogy nyöszörögjenek -, hanem azért is protestálunk, mert a sorsot mégsem tudjuk ilyen egyszerűnek elképzelni -, mert ezt nem tudjuk összeegyeztetni a sors mögött működő világtörvénnyel.

Strindberg nem győz le szenvedéseket, azok közé tartozik ő, akik a meglévő borzalmakat képzelgéseikkel fokozzák. Olyan képzelgésekkel, melyek kígyókat és sárkányokat teremtenek, melyek bénító igézetként hatnak - sehol semmi útja a menekülésnek - ez az alapérzés, melyet Strindberg unos-untalan kifejezésre juttat.

 

Alkalay Ödön

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Érdekes párharcok MAC Hősök emlékversenyén Érdekes párharcok MAC Hősök emlékversenyén
Ragyogó napsütés, színes emprimékben, tarka, lenge nyári ruhákba...
Cervantes emlékezete Cervantes emlékezete
Embert nem ismerhetünk meg kora és környezete nélkül. Az irodalom és...
A főváros félmilliós tolvaja
Kecskeméthy Győző óriási lopása a héten a főváros pénzügyi és...
Az amerikai konfliktus legujabb hirei Az amerikai konfliktus legujabb hirei
Az amerikai válság ügyében még mindig nem oszlott el egészen az a...
Hopkins elutazott Moszkvából Hopkins elutazott Moszkvából
Harry Hoplins, Roosevelt elnök személyes küldötte, szombaton...
Schlosszer Imre az MTK-ban Schlosszer Imre az MTK-ban
A játékosok vándorlásának, klubcserélgetésének és a régi zászlótól...
Meggyilkolták Jaurést Meggyilkolták Jaurést
Jaurés, a francia szocialisták világhírű vezére, a modern politikusok...
Eszmék és kóreszmék Eszmék és kóreszmék
Kezdetben vala a „harc” jelszó. S valóban, nem lehet...
A főiskolai regatta A főiskolai regatta
Vasárnap délben ideális evezős, időben tartották meg a negyedik...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98