Dtum
Login with Facebookk
1921 | Október

Rembrandtról

Rézkarcainak kiállítása alkalmából

A titokzat, mely Rembrandt művészetében Rembrandtot, az embert, eltakarja a kereső szem elől, még sok nemzedék kíváncsiságát fogja izgatni. Hiába rakjuk szám nélkül való műveit, képeinek, rajzainak, karcolt vagy vésett lapjainak sokaságát egymás mellé, hiába látjuk rajtuk annak az emberi jelenségnek, kit Rembrandtnak nevezünk, szemmel érzékelhető vonásait létének egész folyásán végig, úgy szólva életének egyik évéről a másikra alakulni: ifjú fejéből meglett férfi, majd öregedő és elöregedett ember fejévé változni, hasztalan látjuk rajtuk délcegen és kihívóan, majd bajtól és gondtól ellágyultan, végül összeroskadtan: - nagy és végzetes hiányosságát érezzük ismereteinknek, valami mély éjszakába burkolódzott titkot, amelynek ki tudja, lesz-e valaha hajnalodása?

 

Amiért bennünket, szinte négyszáz évvel utóbb szülötteket, annyira izgat életének titka, nyilván azért van, mert kortársunkat érezzük benne, azt az embertípust, mely a tizenkilencedik század közepe óta érlelődik Európában és zavaros szemmel keresi helyét a világegyetemben.

 

Rembrandt a művészet történetének első "modern embere", a száz ellentéttől megtépett, nekibuzduló és elerőtlenedő, hívő és kétkedő, cselekedni akaró és el-elcsüggedő disszonáns lélek. Nagy és hatalmas s egyben gyönge és véges ember. Művészete mindezt híven kifejezi, csak éppen meg nem magyarázza. A miért?-re nem felel. S a magunk korának tipikus embere éppen ezt akarná tőle, várná mint önmaga érthetetlenségének magyarázó igéjét.

Hogy az a lelkiség, mely korunk emberegyedére jellemző, miként fejeződik ki művészetében? Hogy mi a formai megjelenési módja művészetében a mögötte megbúvó modern lélek sajátosságainak, erre a kérdésre egy-egy jelszóval megfelelni nem lehet. Talán abban a tételben foglalhatnók össze, hogy Rembrandt óta a "szép" fogalmának értéke lényegesen módosult.

 

Mióta az ő művészetét ismerjük, azóta a szépre nemcsak abban ismerünk rá, amiben a régiek: a nyugodt arányok, az egymáshoz illő színek, a szabályos méretek, a méltóság és erő vagy a tetszetőség és finomság harmóniájában. Hanem a torzban és fonákban is, a szabálytalanban és nyugtalanban is, a zavaros, sőt szennyes színűben is, ha igazi emócióból származott.

 

Ha például azt a női típust vesszük szemügyre, amely Rembrandtnak bizonyára a női szépségideált jelentette (Zsuzsánnáit és egyéb női aktjait), és ha úgy nézzük őket, olyan igénnyel, ahogyan például a régi olasz mesterek ábrázolásait szoktuk, akkor rá kell jönnünk, hogy a "szép" jóval tágabb körű fogalom, mint az emberek képzelik, mert az is lehet szép, ami a nyelvhasználat szerint csúf -, sőt hogy a művészet számára semmi sem csúf, s hogy ennélfogva a "szép" fogalmának talán nincsen is helye a művészetben. Kifejezőbb és kevésbé ingadozó értékű meghatározás helyett a: "művészi".

Rembrandt művészetének az az egyoldalúsága, hogy a napfény szétömlő világosságától szinte fél, és hogy a fényt általában a sűrű árnyékból szereti kibontani, keskeny réseken átjátszatni és belevillantani a sötétbe, színelképzelésének ez a fényt, árnyékot gyors átmenetekben váltogató módja is a mai emberre, annak kevésbé egyetemes lényére, inkább egyoldalúságra, elfogultságokra, specializálásra hajló természetére emlékeztet.

 

Mintha csak korunk neuraszténiás művészetét látnók a korán elkomorodott Rembrandtban, ki minden álmát négy fal között, a műtermében álmodja végig, kit a világ színessége és színeiben lelkének örök ifjúsága szinte csak mint elvontság érdekel, ki az élet zsivaja és boldogsága elől önmagába bújik, a világosság elől a homályba, a lélek üregességébe, akárcsak az elkínzott idegzetű költő (a "dekadens"), ki a nappal világossága elől az éjszaka derengésében, csöndjében, elhagyatottságában keres enyhülést és egyben ihletet. Az érzéki színekkel világító élettől szinte elfordulni látszik, és ezzel függ össze művészetének az a fentebb említett tulajdonsága, hogy számára a "szép" és a "csúnya" fogalma a "művészi"-nek fogalmában oldódik fel.


*

Művészetének egybefüggő nagy complexumában nehéz tájékoztató rendszert felfedezni. Az anyag mineműsége, melyet alkotásaihoz felhasznál, a technika, amellyel megdolgozza anyagát, az ő művészetében alig igazítják el a keresőt. Rézkarcai, melyeknek gyönyörűséges gyűjteményét mutatja be a Szépművészeti Múzeum, csak látszólag képviselik művészetének egészen különös világát.

 

A grafika valójában csak egyik nyilvánuló módja alkotó energiájának: a világ jelenségeinek vonalakra szétfejtése. Míg festményein nagy egészében igyekszik fölidézni egy-egy jelenését az életnek, a karcolótűvel annak részeiről fejti le a testet, alóluk takarja ki a szerkezetet. Szálkáira, vonalaira szedi szét azt, amit a festő szeme különben foltbeli egységnek át.

Grafikai oeuvrejének is sok a megfejtetlen kérdése. Mindenekelőtt: mely lapok keze művei és melyeken dolgoztak tanítványai? Azután a lapok keletkezésének időrendje? Rézkarcai közül Múzeumunk kiállításának katalógusa időrend szerint első helyre teszi Rembrandt anyjának azt az arcképét (B. 354.), mely a legvégső biztosságig megérett ösztönösségnek finom vonalboholyokat emberi formákká összeziláló alkotása: olyanféle művelet eredménye, mint a láncvirág puha, fehér pamutselyméből levegőben úszó képleteket gyöngéden kavargató szellőé.

 

A rajz felső sarkán a 1628-as évszám látszik. Rembrandt huszonkét éves volt abban az esztendőben és egykorú egyéb műveinek tanúsága szerint még messze-messze attól a tökéletességtől, melynek ez a csöpp karc már kész eredménye. Hiszen, ha pályájának elején akkora mester lett volna, elképzelhetetlen volna fejlődésének fokozatossága. De viszont, mire álljon a tudomány, ha nem az egyetlen pozitívumra, amely számára adva van: a hiteles nyomnak látszó évszámra?

Így kergetőznek a kérdések Rembrandt karcai körül. Volt idő, amikor számukat négyszázra tették. Seymour Haden selejtező kritikája óta számuk egyre kisebbedik: Alphonse Legros már csak 71 lapban látja Rembrandtnak hiteles keze művét. Akárhány nagy és híres karcát is kikezdte a kétség. Amit a legkritikusabbak is meghagytak belőlük, Rembrandt művészetéről az is éppen eleget mond el. Ott a legnagyobb, ahol a karcolás művészetének az anyag és technika megszabta határain legkevésbé igyekszik tágítani.

 

Ahol szűkszavú, kevés vonallal beszélő, nagy fehérségeken póklábú, fekete vonalakkal mindent sejtető. Azért talán tájképein a legtökéletesebb. A táj visszaadásában, a természetnek színeiből és tónusaiból kivetkőztetésében és mégis levegővel teli nagy mindenségének érzékeltetésében vitte legtöbbre a modern karcoló grafika. Ennek az egész csodálatos kihagyó, jelző és sejtető művészetnek Rembrandt volt a megkezdője és egyik legnagyobb mestere is.

 

Elek Artúr

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Saskia, Rembrandt felesége Rembrandt: Szent Jeromos
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98