Dtum
Login with Facebookk
1923 | December

Kodály és Psalmus Hungaricusa

Kietlen pusztaságban fellobbanó és kihunyó lángok, visszhangtalan kiáltások, magyar költők szavai... megtalálják-e egymást valaha a magyar nemzet öntudatában, összecsendülnek-e valaha abba a nagy, megszakításnélküli harmóniába, melynek Kultúra a neve? Gyökeret ver-e a költő szava a mai pusztaságban, mert a Költő újra itt van, a költő, aki felismerte népe arcát, azt az igazi arcot, melyet maga a nép elfelejtett, a melyet a költő most s ki tudja, talán utoljára, újra megmutat neki.

 

Itt van a költő s lelkében mindazok az eszmék, melyek erőt adtak sok hiábavaló s mégis legmagyarabb lényegünket éltető küzdelmeinkhez, melyeknek sorsa a magyar faj belső élete, az igazi magyar történelem s melyeknek általános felismerése és ápolása az igazi magyar kultúra lenne.

De talán nem is nevezhetjük eszméknek ezeket a mélyről fakadó, minden valóságnál valóságosabb, hisz költői! illúziókat. Sokkal melegebben ölelkeznek össze az érzelmi élettel, sokkal líraibbak, semhogy beleilleszthetnénk őket a kikristályosodott, élesen körvonalazott ideák tárgyilagos világába, talán azért is olyan költői a magyar élet, mert belső mozgatóerőinek érzelmisége folytán nem ismeri a határozott célkitűzést, épp oly kevéssé reális mint irreális, hiszen törekvései nem is keresik a megvalósítás útját.

 

A polgáriasodás eszméje városokat építhet, a transzcendentális vágyak vallássá sűrűsödhetnek, de hová vezet Csokonai panasza, mely túlkiáltja költészetében minden nyugatos, kulturális, minden vallási vágyakozását, hová Berzsenyinek a körülötte elsötétedő világba bámulása, Vörösmarty tragikus, ragyogó álmokba merülő tekintete? Az az ország, melyet a magyar költő fantáziája teremt, csak nem ölt tisztán körvonalazott, lezárt formákkal megnyugtató alakot, egyedül a földi lét fájdalomkiáltásait visszahangozza s töredékes, lenyűgöző víziókban lengenek ott a földi élet tűnő képei. És a magyar költő szereti a céltalan, belső indulatok hordozta világot s érzéseinek, indulatainak igazsága mellett való szinte gyermekien naiv vallástételével az örök emberi értékek sorába emeli.

Ez a vallástétel, ez a hit, azonban csak úgy válthatja ki azt a kultúrát, melynek csiráját magában hordja, ha a nemzet önmagára ismert tetteiben, helyesebben ha, felismeri bennük azt, ami sajátosan az övé, ha meglátja belső életének szellemi egységét. Ez a felismerés csak bizonyos felülemelkedésen, bizonyos perspektívaszerzésen keresztül történhetik. S éppen itt nyilatkozik meg a költő kulturális hivatása.

 

A nép fia, a népdal-szerző nem ismer emberi közösségeket, aminők a nemzet, a társadalom, a népköltészetben csak az ember és a világ áll egymással szemben, problémái a legősibb, legáltalánosabb emberi problémák s ezért a legkülönbözőbb korokban élő fajoknál is ugyanazok. Csak mikor a költő kiemelkedik a népi sorból (természetesen anélkül, hogy elszakadna tőle), akkor látja, mintegy felülről visszapillantva, társait egy nyájnak, akkor veszi észre közös szenvedéseiket, akkor ismeri fel törekvéseik rokonságát.

 

A magányos ember és a világ dualizmusa ez is, de a magányosság itt már hivatás a "jaj, egyedül én látom" prófétai magánya és hivatása s magán hordozza a faji, a nemzeti, a társadalmi vagy akár a kaszti testvériség láncait. Az ilyen kultúrát teremtő összefoglalás első hírnöke a népénekes (már nem a népdal-szerző) aki kiválik a tömegből, aki ráeszmélteti az alatta álló tömeget saját helyzetére. Ez a kiemelkedés először még nem juthat fel az öntudatos művészet teljesen szabad levegőjébe.

 

A kiválasztottak még maguk is, mint lantosok, hegedűsök új kasztba tömörülnek s így újabb nagyobb összefoglalásra várnak. Ezt az összefoglalást, melyben az egész nemzet magára ismer, csak az egész nemzet, az egész emberiség fölé kerekedő, a magányosság legmagasabb ormára feljutott művész, a műköltő adhatja meg.

Az ilyen összefoglaló zseni mélyen belenyúl a nemzet szellemi életébe, hiszen felszívta magába azt a tüzet, mely népe igaz küzdelmeit hevítette. S ha körülötte gonosz sorsok fagyos lehelete megbénított is mindent, ez a tűz benne tovább lobog, hogy a kihűlt nemzedék dermedtsége felengedjen melegénél. Álljunk a tűz köré s melengessük dermedt tagjainkat, ha át tudjuk venni melegét, ha lángjainál felmelegszik bennünk az élet, az egész emberiség hőmérsékletét fogjuk emelni.


*

Ilyen összefoglaló, kultúrákat átfogó művésze korunknak Kodály Zoltán. Leghatalmasabb alkotása, a múlt hónapban bemutatott "Ötvenötödik Zsoltár" ezért túlnő az egyszerű zenei esemény jelentőségén. A zeneélet jelenségeinek krónikása csak nehezen szánja rá magát, hogy azt a megrázó élményt, melyet életében Kodály legújabb műve jelentett, magától elválasztva mintegy kívülről szemlélje, hogy így róla tárgyilagosan beszámolhasson, egyben érzi a feladat súlyát: egyedül a tenorszólót, ének és zenekart felölelő partitúrának zenei szerkezetéből megfejteni mindazokat az ezerfelé szétágazó s nemzetünk egész költői életét körülhálózó problémákat, melyeket az 55. Zsoltár felvetett.

Mint Kodály egész munkássága, úgy zsoltár-szerzeménye is, nemcsak egyéni megnyilatkozás, hanem egyszersmind valami nagy folytatás, illetőleg grandiózus beteljesedés. Régen elmorajlott viharok villámait gyűjti össze ez a hatalmas akkumulátor, bizonysága az igazi emberi küzdelmek halhatatlanságának, hogy minden igazán újban önmagunkra ismerünk, hogy a művész csak annyiban új jelen, amennyiben újraéledő múlt.

 

Az 55. Dávid-zsoltár zenéje is örök fohászkodásoknak tiszta, koncentrált formába összegyűjtő medencéje. Ezek a fohászkodások közel négyszáz esztendővel ezelőtt, tehát abban a korban, mikor a bibliai szöveget Kecskeméti Vég Mihály megkapó erejű magyar verssorokba szedte, a magyar nemzetnek legmélyebbről fakadó hangjai voltak. Szenvedélyes hitviták, bibliai történetek, históriás énekek, a nyelvvel küszködő zsoltárfordítások s a reformáció más ezerféle megnyilatkozásán keresztül tört fel, elszórtan, bátortalanul, de annál meghatóbb önkénytelenséggel ez a hang.

 

Apró célzások a magyar viszonyokra, egy-egy panaszos sóhajtás az egész, s mégis itt kell keresnünk a magyar reformáció igazi belső életét, ebben a rettenetes erejű primitív lírában, melyet a literátor rendesen úgy jelez, hogy "a költő nem ragaszkodott szigorúan az idegenből átvett történethez vagy a lefordítandó zsoltárszöveghez". A reformációnak nem témái, de hangvétele eredeti s ha a külföldi egyetemekről behozott tanok nem is kaptak új elméleti tartalmat, de új lírát s ezzel egészen új eredeti jelentőséget nyertek.

 

Nemcsak a vers újhodott meg a magyar nyelv szellemében, hanem a sok esetben külföldről beszármazott énekdallam is. Ez a belső líra abban a korban nem kristályosodott koncentrált költői formákba. Már-már úgy látszott, hogy örökre elmerül a nagy időkben, mikor a XX. Században Ady Endre újra megütötte hangját, s mikor végül Kodály megteremtette számára a "nagy formát" s biztosította mindenkorra halhatatlanságát.

Sehol sem ölelkezik össze tökéletesebben Természet és Kultúra, mint Kodály művészetében. Egyetlen hangja sincs ennek az egészen nagy művésznek, mely ne lenne a természet elsődleges, frissen előtörő hangja, de nincs egyetlen hangja sem, mely ne lenne ugyanakkor engedelmes anyaga a művészi kultúra alakító, formába gyúró akaratának. Kodály annyira egy a népével, hogy annak minden költői megnyilatkozásába azonnal és legtermészetesebben belekapcsolódhatik.

 

Ez a legkülönbözőbb kultúrákat magába olvasztó, legkülönbözőbb elemeket az egyéniség kifejezésének szolgálatába állító fölény Mozartot és Bachot juttatja eszünkbe s az irodalomban talán egyedül Goetheben találja mását. Mint Mozart és Bach, Kodály is sértetlenül veszi fel magába a kultúrák elemeit. Nem kell őket összetörnie, hogy rajtuk keresztül a lényeghez jusson. Ó nem romokból épít. Nem forradalmár, mint legtöbb nagy kortársa, köztük a legnagyobb is: Bartók.

 

Bartók széttöri a jelenségvilágot, hogy a mögötte rejlő ősi életdinamikáig hatoljon: rámenő, erőszakosan dacos, elementáris. Kodály a belső érzelmi élet minden megnyilatkozását tisztelettel övezi s architektónikus formában egymással vonatkozásba hozva őket, állítja elénk világképét: szemlélődő, alázatos, szeretet-költő. míg Bartók népén keresztül primitív érzések pogány világába törekedik, addig Kodály magához öleli népét, s népével együtt annak istenét is.

Az 55. Zsoltár, Mozart Requiemje óta, az első tiszta koncepciójú zeneszerzemény, mely vallásos tárgyat dolgoz fel. Ennek jelentőségét csak akkor méltányolhatjuk eléggé, ha összehasonlítjuk a közelmúlt részben rituális-esztétizáló (Liszt s a francia neo-katolikusok), részben filozofikus (Brahms, Mahler), részben sablonosan jámbor (Bruckner), részben archaizáló epigon (Reger) vallásos művészetével.

Mindezek a "vallásos" kísérletek a művészetet valami lényegétől teljesen idegen transzcendentális eszmének szolgálatába szeretnék állítani. Érzéseiket az "áhítatos", a "szent", a "fenséges", az "isteni", vagy más hasonló recipék szerint válogatják meg s elfelejtik, hogy a művész, kinek nem minden érzés egyformán szent, tulajdonképpen nem is művész.

 

Aki az egyházi zenében valami mást lát mint a világiban, az tagadja a művészet minden parciálisnak hadat üzenő általánosságát, teljességét. Az ilyen extra "egyházi" szerzemény tulajdonképpen önfertőzés, külsőséges kultuszt csinál abból a mély vallásos érzésből, mely minden művészi teremtés fundamentuma. Mert vallásos mindenki, aki saját egyéniségénél nagyobb, valóságosabb hatalmat érez az életben, aki hangszernek érzi magát ennek az istennek kezében, bármilyen, akár eszmei vagy akár érzései formájában tisztelje azt.

 

Ilyen vallásos tisztelet (Ehrfurcht, ahogy Goethe mondja) nélkül el sem képzelhető igazi művészet s ezért minden művész vallásos. A művészet anyaga a teljes élet s a vallásos tárgyú kompozíció is csak akkor őszinte és művészi, ha az életet teljesen, egész emberiességével éli át. A művész istenközelsége nem embertávolság. Ezért vallásosabb művészet a Meistersinger, mint a Parsival s ezért, teljesen emberi motiválása folytán, olyan igazán felemelő Kodály Zsoltára. A művészt legkülönbözőbb belső indító okok vezethetik a vallásos tárgyhoz.

 

Kodály a népén keresztül jutott az istenhez, helyesebben istenhez fordulása ugyanabból a belső szükségből fakadt, mely a zsoltár fordítójának, Kecskeméti Vég Mihálynak s még sok más kortársának szemeit az ég felé fordította. Csak idéznünk kell a zsoltár szavait, hogy lássuk: Kodály saját panaszát olvasta ki belőle. - Megsanyargatott ország köröskörül, saját fajtája elárulja, az eltiltott igaz szó, a hazugok tobzódása, meghasonlás, gyűlölködés, kihez forduljon? Nincs, aki panaszát meghallgassa, hacsak nem az Úr, az igaz szív keservének egyetlen számba vevője, aki felkel, hogy lesújtsa a gazokat. -

 

Ez nem vallási opportunizmus, gyáva lelkek megnyugtatására: a "van isten, mert szükségem van rá" helyett a "van isten, mert hiszek szenvedéseim, indulataim, egész belső vívódó életem igazságában", ennek a vallásosságnak alaphangja. Kodály minden érzését hozza áldozatképen zsoltárában és nem rituálisan szelektált "szent és magasztos" érzelmeket, nem áll a nemesség és választékos emelkedettség megközelíthetetlen piedesztáljára, szavai nem kenetteljes igék, hanem könyörgés, sírás, vádolás, átkozódás, alázatos bizalom és végül győzelmes meggyőződés. Ezért ragad meg olyan közvetlenül, bármilyen gyarló emberek vagyunk, felemelő varázsának részesei lehetünk. Művészet, - Templom - ahogy Petőfi mondja - hová mezitlábbal is beléphetünk.


*

Kodály művészete kizárólagosan az ember érzelmi életébe vetett hitével kapcsolódik legszorosabban a magyar költői tradíciókba, melynek lírai alapjára már rámutattunk. Kodály mélyen átérzi, hogy az érzelmi élet, a vágyak, álmok élete, világot egybeolvasztó tűz, hogy ez a belső háborgás a töredékes, széteső életjelenségek nagy összebékülése. Művészete ezért sohasem elementáris, sohasem naturalisztikusan reális, nem ír le, nem beszél el, a külső dolgok csak annyiban léteznek, amennyiben az ember érzelmi világával vonatkozásba hozhatók.

 

Az emberi szív és az őt körülvevő sötét, ismeretlen dolgok, sorsok, titokzatos korrespondenciája ez, a természet rejtelmes üzeneteit váltja a lélekkel. Kodály a világot nagy egységgé szövő érzelmi életnek minden jelenségét felfogja, s nincs az annyira lírai magyar világnak egyetlen megnyilatkozása sem, mely ne lenne szimbóluma az ő vágyainak, álmainak, melyben ne ismerne saját életére. Csak el kell fognia őket s lelkében kész formákba ömlenek.

Ez a magyar költői kultúrába való beleilleszkedés a kulcsa Kodály vokális költészetének, a zene és szöveg tökéletes egybeforrasztásának, melynek Bach-kantátákig visszamenőleg legfeljebb Mozart operáiban találunk párjára. A szavak költészete itt nem aláfestendő vagy leírandó "programm", mely az abszolút zenei formákat feloldja, hanem szimbóluma azoknak az érzéseknek, melyek elsődlegesen mindjárt muzikális formákba ömlenek.

 

Nem a zenész érzései kapcsolódnak másodlagosan a szavakhoz, hanem a zenész saját, zenébe kívánkozó érzéseit felismeri valamelyik költői műben, melyet azután megzenésít. Mennél kultúrákat-átfogóbb a zenész lelke, annál különfélébb költői szavakban találja magát. Kodálynál minden szó saját életének egy-egy kinyilatkoztatása. Mint Bach, úgy Kodály is a szöveg alaphangjára építi zenéje karakterét. Ahol a költői tartalom hangulata nem egységes, ott a heterogén elemek egymással szembenálló motivikába vagy architektónikus felsorakozó szakaszokba osztódnak el. Így minden élesen körülhatárolódik s a hangulati, érzelmi "fejlődés" sem mossa el a pregnáns körvonalakat.

 

Kodály architektónikus, mindent zárt formábagyúró szövegfeldolgozása azonban legkevésbé sem jelenti, hogy a szövegnek csak legáltalánosabb költői tartalmát, csak a főbb vonalakat ülteti át zenébe. Kodály a szöveg egyetlen költői mozzanatát sem ejti el. Nagyon is érzi, milyen gyakran fontos egyetlen szó, egyetlen kép. Ő azonban a benyomásművészek mindenre gumiszerű nyújtódásokkal reagáló s ezért elmosódó formáival szemben, új motívumok, sőt olykor csak egyes új hangok szilárd beleépítésével változtatja meg a zenei szerkezet hangulati tartalmát. A forma így egyrészt sohasem kelti az esetlegesség benyomását, másrészt a belépő határozott, új hang annál inkább emeli a vele aláhúzott szavak jelentőségét.

 

Ezek az új motívumok, ha csak egyetlen szó vagy rövid mondat költészetének kiemeléséről van szó, gyakran a változatlanul hagyott alapstruktúra fölött jelennek meg s valósággal ornamensek módjára illeszkednek a szólamvonalakhoz. Amint az ornamens (természetesen itt nincs szó s felületes, gáláns díszítésekről) a melódiavonal lényegéhez tartozik s mégis különálló zárt zenei forma, épp úgy Kodály muzsikájában is ezek az apró motívumok bár szorosan a költői tartalom lényegéhez tartoznak, de amellett önálló lekerített hangulatot zárnak magukba.

 

Ezek a beépített motívumok szimbólumai az életet áthálózó titokzatos, gyakran visszatérő általános költői mozzanatoknak. Egy-egy természeti kép: a felhők mögül kicsillanó napsugár ("Az élet dele"), a szél zenéje (Kölcsey "Bordal"), az elröppenő madár (Énekszó 2. Sz.) plasztikus zenei jelbe tömörítése, az élet mindmegannyi rejtélyes ősi vonatkozását tárja elénk, szimbólum, melynek értelmét épp oly kevéssé magyarázhatjuk, mint a népdalok természeti képeinek teljesen öntudat alatti költői összefüggését.

 

Megjelennek a nagyszerű halálharmóniák, hol fényes-transzcendentális megbéküléssel ("Ádám, hol vagy?"), hol elégikus [*] quart-sext akkord-párhuzamokban (Sírfelirat). Ilyen mikrokozmoszokból épül fel a Kodály művek kozmikus egysége. A szövegnek teljes arcitektonikus feldolgozására legszebb példa maga az 55. Zsoltár megzenésítése. Kodály költészetének apró motívumjelei között kevés olyannyira megkapót találunk, mint az a kis felfelé szaladó fuvolafutam, az a kis szárnypróbálgató vágyzene, mely a szöveg "hogyha nékem szárnyam volna, mint az galamb elröpültem volna" szavaira csendül meg. Hogy a Kodály féle szövegfeldolgozás műhelyébe, némi betekintést nyerjünk, egy pillantást vetünk az 55. Zsoltár szövegének zenei felfogására.

Rövid zenekari bevezetés után fojtott alt és basszus unisonóval lép be a kar, a Dávid-zsoltárok sematikus, ha szabad úgy neveznünk, "bekonferálásával", kezdi, még nem a költő-próféta szól hozzánk, tehát tárgyilagos, általános hangvételt követel a megzenésítőtől. A XIX. század zeneköltője bizonyára valami rituális ízű motívumba burkolta volna szubjektív hangját.

 

Kodály nem fojtja el egyéni líráját, csak a XVI. század páratlanütemű magyar dallamainak szellemében korálissá mintázva, a nép ajkára adja. Hamisítatlan, minden ízében Kodály-dallam, noha XVI. századbeli ősei között nem egy rokonmelódiát fedezhetünk fel. Ez a páratlanütemű témaanyag valószínűleg külföldről származott át hozzánk s csak elvétve, ritkán bukkanunk rá a reformáció énekgyűjteményeiben. Kodály melódiája Csükei István Illés prófétától és Acháb királyról való énekének (Hofgreff-gyűjt. 1542) a legegyenesebb leszármazottja. Dávid panaszának rapszodikus, széles kilengésű hangulata már több szakaszra bontott tenor-szóló, de amellett átfogó alapkarakterét is megtalálja a nagyvonalú lírai recitativóban.

 

A bevezető korális merevebb tartásával szemben a recitativ hajlékonyabb, mozgalmasabb, de nem kevésbé szigorú forma. Az egyes szakaszokat különösen a recitativo zenekari beágyazása választja el határozottan egymástól, mely a lefojtott szenvedélyű zokogás, a halk sírás, a lázadozó fugátó pregnáns képeit sorakoztatja egymás mellé. A kórus második belépése még a bevezető korálist ismétli, de a zenekar fájdalom-zenéje már átszövi Dávid fohászkodásának hangulatával. A karok ezentúl mindjobban ennek a lírai fohásznak hatalma alá kerülnek, mindjobban a tenor-szólóhoz szegődnek.

 

A szavakat még nem veszik át, csak szövegtelen jajgatással kísérik a népéért kiáltó prófétahangot, s mikor ez a hang keserű átkozódásba tör ki, ez a jajgatás apokaliptikus erővel zúg fel, mint a nyomorúságukra eszmélő tömegek felüvöltése a költő szavának korbácsa alatt. Ettől kezdve a karok már a tenorszóló szavait is megértik, először csak kanonikusan mondják a fél taktussal előttük haladó tenorszóló után annak istenhez kiáltó könyörgését, majd önállóan, valósággal teljes öntudatra ébredve teljes erővel ismétlik a szavakat.

 

A kar és a magánénekes megtalálják egymást, a szólista hivatása betelt, még csak egy megbékültebb, nyugodt kódában önti ki odaadó bizalmát, hogy azután végleg átengedje helyét a kórusnak, melyet az a bizalom hangját a hit rendítetlen erejére váltva, trombitaharsogással foglal el. A tenor-szóló kódája a mű tulajdonképpeni fordulópontja. A recitativ itt nagyvonalú áriózóvá terül szét, talán az egész modern muzsikának legszebb zárt dallamvonala ez a fejét bensőséges megadással lehajtó, csodálatos melegséggel elömlő zárótéma.

 

Ennek a résznek jelentőségét Kodály hirtelen hangszerelésbeli fordulattal is aláhúzza, itt szólal meg először a hárfa s a vonósok pizzicatója fölött haladó fafúvó szólamok közül megragadó hegedűszóló szárnyal fel. Általában Kodály a mű hatalmas felépítésében ezúttal is nagy szerepet juttat az orchester hangszíneinek. (Gondoljunk csak a végére tartogatott orgona miszteriózó belépésére.) de nagyon is messze vezetne bennünket, ha Kodály partitúrájának mesterségbeli részére is ki akarnánk terjeszkedni. Mindenki, aki ismeri Kodálynak hihetetlenül tiszta, páratlanul ökonomikus dolgozásmódját, könnyen elképzelheti, hogy ez a partitúra épp oly élvezetet tartogat tanulmányozója számára, mint akár Mozart vagy Beethoven vezérkönyvei.

*

Kodály összefoglaló, kultúrákat magába ölelő költészete szinte csodával határos, egészen egyedül álló jelenség a mai széthullott, útját vesztett Európában. Ezzel a költészettel a magyar nemzet a népek élére állt, hisz ő egyetlen, mely a nagy világvajúdásban a legküzdelmesebb forradalmi időkben horgonyt vetett saját szellemi kultúrájának kikötőjében. Monteverdi korára kell gondolnunk, melyben a Gesualdók, Saracinik forradalmi előretörése mellett megjelent Schütz Henrik.

 

Schütz nem indult a "jövő zenéjének" jeligéjével. Monteverdi és Gesualdo mellé állítva művészete inkább reakciós, de a jövő mégis az övé volt, azé a népé, melyet ő vezetett be a zenetörténetbe. Kodály is "reakciós" egy Stravinszki mellett. De a jövő nem a keresőé, hanem a találóé, s a találó Kodály Zoltán, az új egységek megtalálója, az új nagy formák felfedezője. Az 55. Zsoltár bemutatóját nagyon vegyes és nem éppen zeneértő közönség hallgatta végig. Hivatalos ünnep volt, Buda és Pest egyesítésének jubileumi ünnepe. S mégis valami láz futott végig az egész hallgatóságon, mindenki úgy érezte, hogy valami rendkívüli történt, hogy egy mesterdal született, amit ki kellene vinni az egész emberiség elé, valami nagy, ragyogó Szent-János ünnepen.

"Ein Kind ward geboren
Jetzt sei ihm ein Nam' erkoren!
So ist's nach Meister Weis und Art
Wenn eine Meisterweise geschaffen ward,
Dass sie einen guten Namen trag,
Dran jeder sie erkennen mag."

Kodály legújabb alkotása a műsoron "55. Zsoltár" néven szerepelt. A nevet azóta megváltoztatták. Az Universal Editorban megjelenő partitúra címlapjára azt fogják rányomtatni: "Psalmus Hungaricus", Magyar zsoltár. A magyar zsoltár.

Tóth Aladár

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Amerikai ágyupróba Amerikai ágyupróba
New-York január 5. Az a nyolczhüvelykes öntöttaczélból való...
Mayer kisasszony megnyerte az Európa-bajnokságot is Mayer kisasszony megnyerte az Európa-bajnokságot is
Mint tegnapi számunkban megírtuk, a nők tőrvívóbajnoksága Nápolyban...
Magyarország—Németország 4:1 (2:0) Magyarország—Németország 4:1 (2:0)
A nyolcadik német-magyar válogatott mérkőzés ragyogó napsütésben az...
A chilei főkonzul autója vasárnap éjszaka elgázolt egy tortaszállító triciklit A chilei főkonzul autója vasárnap éjszaka elgázolt egy tortaszállító...
A városi házak irányából a város felé haladt a Wiesinger tortagyár...
A párizsi Pasteur Intézet tudósai keresik a t. b. c. kanalas orvosságát A párizsi Pasteur Intézet tudósai keresik a t. b. c. kanalas...
Ki ne hallotta volna már hírét Pasteurnek, a híres francia tudósnak,...
A legitimisták makói gyűlését betiltottak, a hódmezővásárhelyin nagy beszédek hangzottak el A legitimisták makói gyűlését betiltottak, a hódmezővásárhelyin nagy...
A Nemzeti Néppárt a husvéti ünnepekre az Alföld két nagy városában...
Tóth László: A fénykép kudarca Tóth László: A fénykép kudarca
Elnézem a koronázási fényképeket, ezt az egyhangú és szomorú kis...
Birkózóink 8:4 arányban vettek revánsot a prágai döntetlenért Birkózóink 8:4 arányban vettek revánsot a prágai döntetlenért
Keresztes gyengén kezdett, Badó egy perc alatt végzett. Zsúfolt ház...
A rendszerető öngyilkos A rendszerető öngyilkos
Duval, vauxi polgár elhatározta, hogy megválik az élettől. Azon a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98