Dtum
Login with Facebookk
1924 | Augusztus

A cseresnyéskert

Csehov színműve a Vígszínházban

Drámaiatlanabb drámát, de tisztább költészetet ennél még Csehov sem alkotott. Csak úgy jönnek-mennek az emberek, fák, állatok... jönnek egyenként, jönnek csoportosan, kigombolják a kabátjukat, kiveszik a szívüket, elhullajtanak egy pár csepp vért, s tovább mennek. Honnét buknak elő, hová tűnnek...? Sötétség előttük, sötétség utánuk.

 

Úgy érzi magát az ember, mintha kint állna az utcán, és nézné az élet vonulását. Az életét, amint sír, könnyezik, mosolyog és megtisztul a fájdalmában, amely végtelen és reménytelen. Valahogyan össze is tartoznak ezek az emberek, az emberek, de e kapcsolat oly laza és oly fájó... Minden fáj, az öröm is. És minden fájdalom édes, mert sírni lehet rajta.

A boldogtalanság dalol ebben a költeményben.

Beülsz a színházba, a fejed tele van gondokkal, a szíved vágyakkal és csalódásokkal, az idegeid még reszketnek a kényszerű vagy ambicionált munkától... élsz, tehát valahol, valamiben aktívnak kell lenned, s a színpadról rád bámul a melankólia. Néz rád fekete szemével és idegessé tesz. Bénító ez a gyógyíthatatlan szomorúság, sorvasztó az édességében és megnyugvásában. Oly édes, mint a méz, oly megnyugtató, mint a halál.

 

A virág hervad, a remény sápad - nézd, ott megy az élet melletted, nézd, nézd gyorsan, mert mire odapillantasz, már el is ment. Tiltakozol. Nem, ez lehetetlen. Élünk, élünk, dolgunk van, kötelességeink vannak, égnek a vágyaink, van nyár is, lesz tavasz is... aztán hiába a tiltakozás, a szomorúságnak ez az édes muzsikája megejti szívünket. A passzivitásnak ez a hőskölteménye, a mulandóságnak és melankóliának ez a halálosan tiszta dala foglyul ejti a szívet.


És legyőzi a színpadot.

Hasztalan veszi észre az ember, hogy nemcsak nincs emelkedés, cselekmény, mese ebben a műben, hanem szinte még a párbeszédek is hiányzanak: monologizál ez a sok szereplő, elsírva örökös ismétlésekben az életét. Hasztalan. Oly emberi minden, oly mai, oly boldogtalan, oly igaz, oly költői. Naturalizmus, ha az eszközeit nézed, szimbolikus, ha a jelentőségét figyeled, halhatatlan, ha vele dobog a szíved. Cseresnyéskert. Valóság. És ha az ifjúságod, a múltad, a reményeid? Szimbólum.

És mily mély, mily őszinte, mily sokrétű! És mily egyszerű... Egy virágzó kert, egy régi ház. És a régi urak tönkremennek a szépségükben, a szerelmükben, a szenvedélyeikben és szenvedéseikben, a fájó gondtalanságaikban és bánatos örömeikben, mialatt egy új, erős ember, akit még irigyelni sem lehet, összevásárolja fejük fölött az életüket. Minden nap megesik.

 

De itt úgy, hogy mindenkivel megesik. Ez a cseresnyéskert úgy megy itt tönkre, hogy mindenki a saját életének díszes cseresnyéskertjére gondol, mely ha nem kerül dobra az élet árverésén, elpusztul a halál közeledésére. Ám lázadozni nem érdemes. Csehov megtanít mosolyogni a szenvedésen.

 

Költő. Apostol. A legnagyobb jótevő. Megszépíti a reménytelenséget, és könnyet ad a fájdalomhoz. Mindenkinek, hisz oly széles az emberskálája. Úrnak, parasztnak, száraz üzletembernek, romantikus dámának, ügyefogyott könyvelőnek, furcsa franciakisasszonynak zenét ad összetört szíve helyett. Kis zene, fájó zene, de legalább valami. Amíg szól, nem hallani az élet múlását.

Páratlan és egyedülálló. A modern ember dekadenciájának minden fájdalma és tehetetlensége benne él. Mákonyos italt készít a valóságból. Megkedvelteti a szerencsétlenségünket, a halálunkat. Megerősít az erőtlenségünkben, feltüzel a passzivitásra. Ernyesztő, bomlasztó, kiábrándító. Jövőtlen. És a legtökéletesebb költészet.

 

Egy pár szó, egy pár vonás, s szembenéz velünk az életünk. Pasztell, finom kép sóhajból és könnyből, melyet egy tüdővészes költő gondtalanul elénk lehel. Első pillantásra: cseresnyéskert, de ha sokáig nézed, a rózsás szirmok közt látod, mint hull szét boldogtalan világunk.

Anya, aki temeti gyermekét, s bölcső helyett koporsóban ringatja.

A hitetlenség papja, aki elsápasztja a vért és lelohasztja a lelkesedést.

Krónikása a mának, aki megvigasztal az elzüllésünkért.

Vajákos. Bűnös, beteg, gyűlöletes. A halál művésze.

A legrosszabb drámaíró és a színpad legnagyobb költője. Istentisztelet minden szava. A Vígszínház megértette. A legáhítatosabb, legtökéletesebb előadás. Ide kellene írni mindegyik művésznek s fordítónak és rendezőnek a nevét, lélekidézők, emberiek, szentek.

Meg kell köszönni nekik, hogy ezt tudták és megmutatják.

 

Földi Mihály

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98