Negyvenesztendős jubileumát ünnepli Ybl Miklós gyönyörű Andrássy úti zenepalotája. A nemzeti kultúra fiatal nemtői állottak a magyar operaművészet bölcsejénél negyven esztendőnek előtte, és két csúf ráncos boszorkány: a Konjunktúra és a Szanálás teríti ma a jubileum szegényes ünnepi asztalát. És még jó, még csuda, hogy egyáltalán nem "birtokon kívül" tartjuk a nevezetes évfordulót, mert az a magyar kultúrtársadalom, amelynek szenvedélyes érdeklődése a futball-olimpiász és az operettsztár-kultusz közt oszcillál, s amely szinte szemrebbenés nélkül vette tudomásul azt a lehetőséget, hogy az állam gazdasági egyensúlya érdekében az egyetlen magyar nyelvű operaház bezárására kerülhet a sor - bizonyára a szomorú tény bekövetkezése esetén sem zökkent volna ki flegmájából, és Bizet Escamillója híján egy valódi spanyol torreádor kedvéért fizetné az FTC-pályán az aranyparitásos tribünhelyárakat.

Nincs okunk restellni e szavak triviális keserűségét, még ha némi részben igaztalanok is, mert hiszen talán mégsem egész társadalmunknak közömbös annak a művészi intézménynek a sorsa és jövője, amelynek légkörében félig-meddig magyarrá, magyar értékké tudott válni az operaéneklés egyik legnagyobb alakja, a minap elhunyt Burrian Károly. Az európai operaszínpadok nyugtalan vándora, igazgatói irodák réme volt az apró termetű, tömpe orrú tenorista, a nagy lemondó, aki groteszk primadonna-szeszélyeivel évtizedeken át táncoltatta a budapesti intendánsokat is.

Nem mindig lépett föl, amikor a közönség ideális Lohengrint, Tristant vagy Caniót vágyott látni a színpadon, de ha, az utolsó percig szkeptikus várakozás ellenére, mégis kiállt énekelni, mindig - még indiszponált éveiben is - magasrendű élvezetet szerzett az érte rajongó, izguló hallgatóságnak. Izgalmas jelenség volt Burrian, nemcsak az operai üzem nézőpontjából, de izgalmas volt elsősorban, mint művész, mint az operaművészet tradíciós formáiba embert, igazságot, kozmoszt robbantó, alkotó zseni.