"Ó, undok olvasó!"

Így kezdődik ez a verseskönyv. A megszólítás mindenkire vonatkozik, tehát reám is, ki anélkül, hogy megütköznék vagy megsértődnék rajta, elgondolkozom, vajon mért tartja az író undoknak azt az olvasót, ki épp az ő verseit veszi kezébe. Az olvasóval, a mi olvasónkkal inkább önkénytelen rokonszenvet érzünk, kedvesnek vagy nyájasnak látjuk. Így is titulálták őt valaha régibb írók, kik előttünk jártak. Kétségtelen, hogy invokációjuk már elcsépelt és ósdi. De még inkább elcsépelt és ósdi az ellenhatás, mely az olvasót ilyen módon akarja megdöbbenteni. A "kedves" olvasó lélektanilag érthető, az "undok" olvasó lélektanilag nem érthető. Ennélfogva a "kedves" olvasó még mindig eredetibb.

Ezzel a jelentéktelen példával igyekszem érzékeltetni azt, hogy mi ennek a nyilván húsz éven alig túl levő költőnek, Tamás Istvánnak a fő hibája. Az a modorosság, melyet ismertebb költőinkben sem rótt meg eddig a bírálat, az a "magyaros" virtuskodó-hetvenkedés, az a verses öndicsekvés, mely sehol a földön nem divatozik annyira, mint nálunk, a puskapornak az a szüntelen "harcos" pufogtatása, mely erőt akar mímelni, de nem az, a közelmúlt kopott álromantikája, mely alkotó tartózkodásra nem lévén képes, mindent kikiabál, mindent túlkiabál s tulajdonképp csupa szólam, ahogy egy barátom találóan jellemezte: "plakátköltészet". Divatos plakátköltészet.

Kötelességem erre figyelmeztetni e kötet íróját, mert - úgy látszik - még nem értesült róla. És érdemes is figyelmeztetni, mert fiatal s több értékről tesz tanúságot, mely fejlődést ígér. Szabadverseket ír rím, mérték nélkül. Mindenki tisztában van azzal, hogy itt a képek víziójának, a szavak hallucinációjának kell lennie, mint a kötött formánál. A szabadvers megtévesztő külső ütem zakatolása híján még szembeötlőbbé teszi az ihlet hiányos vagy hamis voltát s ilyenkor a betűi egyenesen szétesnek.

Ebben a könyvben olykor kitűnő sorok - jó víziók, jó hallucinációk - vannak, de akadnak oldalak is, melyeken a költő a lelki koncentrációt nem találva összeszed minden lomot, cifraságot, melyet különösnek vél s azzal akarja leplezni, eredménytelenül meztelenségét. Nekem legjobban tetszettek az utolsó versek, melyekben munkásemlékeit, fájdalmas, háborús gyermekkorát vetíti ki pár szóban. Itt nem bőbeszédű, a fontost emeli ki, fogja össze s a központosítás is tökéletesebb, mint egyebütt. Úgy vélem, ezen az úton kell haladnia. Mégis a legbonyolultabb, legművészibb, legizgatóbb valami az egyszerűség. Ez a legnagyobb bátorság.

Kosztolányi Dezső