Az 1924. évi IV. t.-c. többek között az adóknak aranykoronaértékben való kivetését is elrendelte, megállapítván, hogy a legkisebb adókulcs 800 korona jövedelemnél 1%, a legnagyobb pedig 200.000 aranykorona jövedelemnél 40%.

A törvény egyben felhatalmazta a pénzügyminisztert arra, hogy ebben a keretben az egyes adótételeket rendeletben állapítsa meg. Ez meg is történt.

A gyakorlat folyamán azonban kitűnt, hogy lehetetlen az olyan adókulcs, amely 200.000 korona jövedelemnél egyedül jövedelmi adóban 80.000 koronát vesz el, amihez még hozzájárulnak a hozadéki adók és a vagyonadó, miáltal a jövedelemnek összesen 70-75%-a ment el adó címén.

Az 1925-iki indemnitási törvény felhatalmazta a pénzügyminisztert arra, hogy az adóskálát változtassa meg olyképen, hogy a 40%-os maximális adókulcs csak egymillió korona jövedelemnél jöhessen alkalmazásba és ennek megfelelően új skálát állapítson meg.

A következő példákkal szemléltethetjük az adótételek körül beállt változást:
A régi skálánál 5000 K jövedelemnél az adótétel 150 K volt, most 130 K; 10.000 koronánál volt 500, most 400; 20.000 koronánál volt 1340, most 1200; 30.000 koronánál volt 2500, most 2400; 40.000 koronánál volt 4000, most 3600; 50.000 koronánál volt 5840, most 5000; 100.000 koronánál volt 20.000, most 15.000; 200.000 koronánál volt 80.000, most 45.000 korona. (Itt érvényesül a legmagasabb kulcs: 40%, ennek következtében csökken legjobban az adó.) 300.000 koronánál volt 120.000. most 75.000; 500.000 koronánál volt 200.000, most 150.000; 1,000.000 koronánál változatlanul maradt 400.000 K.

A magángazdaság szanálásába egészen logikusan kapcsolódik be az adókulcs mostani mérséklése, feltéve, ha az adókivető hatóságok a kulcs leszállításának előnyeit nem ellensúlyozzák az adóalapok felemelésével.