Tisztőtt Magyarfalu, bú rágja a lelket,
Bár az üdőjárás szürethöl közelget;
Mint az egresszöllő, savanyu a kedvünk:
Gyéren lesz ezidén jó borbéli nedvünk.
Ámbátor a kormány jelenti merészen,
Hogy az a kevéske fáintos bor lészen.
Ám elsirom aztat keseredett dalba:
Nem értenek ehhöz pesti hivatalba!
Jobban szakértő a Rézfenekű zsidó,
E félhivatos lőre-szaporító,
Ki ugy tekénti a szüreti kilátást:
Udvarán uj kutat ásatott mingyárást.
Lám az ü szokása közhasználatossabb:
A kevésbül több lesz, a jobbúl meg rosszabb,
Csakis az árárút löhet bizton tudni,
Hogy azt jó magosra fogja kialkudni.
Hát igy rövidül meg szegény szőllősgazda,
Keserves munkáján siralmas a haszna,
Árva venyigéit fagy csípte, jég verte,
A fenerosszpora végképp lelegelte.
Bezzeg nem üt jég, fagy a zsidó-pincébe,
Van ott mit tőteni mindég az iccébe,
Hordókbúl holmi lé ott igencsak telik
S ha nem is bor ippeg, – bornak keresztelik.
De jaj a mi torkunknak, jaj a mi gigánknak.
Jaj a borkedvellő, nagyszomjú világnak!
A mi hordónk mán a fenekére ére:
Bezzeg szorulunk most bús káposztalére.
Peig ugyan szükség vóna kis jóborra,
Mer ügön szorultunk rossz kutyai sorra;
Nem tud ugy présölni semmijen borsajtó,
Mint az adószedő, meg a végrehajtó.
Annak mindég büven csordul a szüretje,
Mejtül nyől szivünknek nagy keserületje;
Az a maga levit mindig ontja bőven,
Méginkább a szük, mint a bő esztendőben.
Mikor fejünkre nyől adó, meg adósság,
Mikor fülünkig ér mán a nyomorúság,
A böcsület kitel, a szükség meg betel:
Az állam letinkább csak akkor szüretel.
Ám ez csak bitangba hordja szüret nevét,
Mi isszuk meg csöppig a keserű levét.
Mejtül zsebeinkben nyiladoz a bicska:

A hejségnek bölcse, Csóré Csutak Pista.