Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1928 | Április

A párisi emigránsok, Károlyi Mihály, Miljukov, Kerenszki, Turatti fáradta, félreálltak, hazavágynak

Károlyi Mihály gróf mint ujságíró egy francia és angol lap megbizásából Mexikóba indul

Páris, március 30.

 

A nagy boulvardok kis mellékutcáiban, a szürke, fojtott levegőjű kis szállodákban ezer mge ezer ember él és tengődik, késő elesettjei a nagy világháborunak, hadifoglyok idegen országban, a saját meggyőződésük foglyai. Ezek a politikai száműzöttek alapjában szerencsétlen emberek, mert még azok a ritka emigránsok is akiknek jól megy a soruk idegen földön, gyógyíthatatlan betegek, a honvágy betegei.


Honvágy, honvágy! milyen idegenül hangzik ez a szó, ez a romantikus csendülésű fogalom a modern Babylon színes, de hideg világában, Páris rengeteg forgalmának és zugó áradatának közepette. Évtizedek mulva, ha a szenvedélyek, amelyek a szerencsétlen európai emberiséget atomokra szaggatják, már elsimultak s a fiuk és unokák olvasság a párisi emigrációk emlékeit és följegyzéseit, milyen érdekes apróságok, szivettépő, keserves emberi sorosk kerülnek napfényre! Honvágy! – akárhogyan takargatják, ez csendül ki a párisi emigránsok minden szavából.

 

Károlyi Mihály akármilyen nyugodt és akármilyen csöndes is, a halk szavak mögül kicsendül az olthatatlan vág a magyar szó, a magyar levegő, a magyar föld után. Nagyon megöregedett, nagyon megrokkant Károlyi Mihály, keskeny, franciás kecskeszakálla, amelyet nemrégiben növesztett, hófehér, a szeme gyürött és beesett, de a külseje minden kopottsága ellenére is még mindig a régi gavallérra vall. „Nem hiszem magam sem, hogy egyhamar hazakerülhetnék – mondotta a Dómban, ahol szerény vacsoráját elköltötte -, nem hiszem. Hiába, ez hozzátartozik a háboruhoz. A háboruban elestek az emberek, a háboru után elestek a politikusok. Nem magyar vagyok ebből a fajtából Párisban. Van itt hozzám hasonló bőven.

 

Az emberiség a nagy megpróbáltatás után fáradt, különösen fáradtak vagyunk mi, magyarok, akiknek a török hódoltság után majd száz évre volt szükségünk, hogy ujból erőre kapjunk. Fáradt Magyarország, fáradt a parasztság, a munkásság és a polgárság egyaránt s bün volna a lassu lábbadozást megzavarni. Ugy látom, hogy a magyar felsőház ellenzéki tagjai vették át most a faltörő kos serepét s nincs az a szociáldemokrata, aki az adott körülmények között alaposabb kritikával illethette volna a magyar kormány politikáját, mint a felsőház legutolsó üléseinek a szónokai. Én még sokáig kell, hogy hallgassak. Hogy szeretné-e hazatérni? Istenem…


Többet nem mondott, de a keze remegésén, a távolba meredő furcsa pillantásán, a megrezdülő szempilláján meglátszott, milyen hirtelen hullám öntötte el a lelkét. Többet nem is szólt politikáról. A gyermekeiről beszélt, a kis Ádámról, aki fékezhetetlen, kemény fiu, a feleségéről s fölcsillanó szemmel nagy utjáról, amelyre most készül.


A jövő hónapban Mexikóba megy mint ujságiró, két nagy lap, egy francia s egy angol megbizásából.
Károlyin kívül de sok magyar emigránst gyötör ugy a honvágy. Diner-Dénes, aki hevenéves korára lett francia zsurnaliszta, a „Populaire”, a francia szociáldemokrata párt közlönyének egyik szerkesztője, Szende Pál is az év egy részét Párisban tölti, innen irja cikkeit baloldali német lapoknak s kivüle még hány száz névtelen ki ember, akik a párisi tengerben vergődnek.

 

De a párisi emigráció zömét mégis csak az oroszok adják, akiknek minden szürke foglalkozásuk ellenére is romantikus életét a francia irodalom nagy reménysége, Kessel, olyna tökéletesen rajzolja meg regényeiben. Soffőrök, akik valaha a császári gárdaezredek színes egyenruháját hordták, admirálisok, akik ma nagy szállodák, de néha bizony nagyon kicsiny garnik éjjeli portásai, balti baronesszek, akik levantei mulatókon keresztül jutottak el a montmartvei „boiles de suit”-kbe, nagyhercegnő, aki a Téli Palota tánctermeiből egyenesen egy párisi szabó mellé került polgári feleségnek, kozákok, grófok, irók, tisztek, pincérek.

 

A nagy szarmata steppe minden rendű-rangu lakosát és gyermekét meg lehet találni a Porte Maillot és a Porte Verseilles között. Kint a rue Leriebeben, egy negyedik emeleti fájón kopár kispolgári lakásban beszéltem ennek az emigrációnak egyik legkitünőbb, legfinomabb fejü tagjával. Miljukov tanár, a Sorbonneon az orosz történet megbizott tanára s az egész világon szétszórt orosz emigráció legtekintélyesebb lapjának, a „Poszlednie Novoszti”-nak a főszerkesztője, ma igen szerény, mondhatni szegényes életet él.

 

Pedig Miljukov volt valaha az orosz polgárság legnagyobb reménysége, a pétervári egyetem tanára, aki a saját kis palotájában lakott Pétervárott s a Dumában a Kadetteknek, a konstitucionális demokratáknak volt a vezére. Ő volt az, aki az orosz forradalmat Sir Georges Buchanannal, az angol nagykövettel együtt kirobbantotta s ma is honvágytól emésztve éli csöndes, öreges életét.


Tiszta, finom, tudatos koponya, komoly s szerény kék szemének a pillantása, csak a kiálló pofacsontok árulják el szláv-tatár vérkeverékét. „Nem, kedves barátom – igy szólt hozzám -, egyhamar mi nem kerülünk haza. Sokáig tart, amig a fordulat megérik, öreg ember vagyok én már, nemigen érem én azt meg. De hát tudós ember hamar vigasztalódik.


Ha egész Oroszországot nem is, de egy kis részét, s nem a legrosszabbikat itt megtalálom.
És körüljáratta szemeit a szobában, amelyben nem állott más, csak egy husz év előtti tipusu irógép, egy keskeny ki iróasztal, két szék s óriási halomban köröskörül könyvek. Orosz, német, francia könyvek.


„S ne felejtse el azt sem – folytatta -, amit pedig idegenek nagyon gyakran elfelejtenek, hogy Páris nem csak az élvezetek metropólisa, hanem a „ville lumiere”, a szellemi viágosság városa is. S igy hát vigasztalódom, ahogy lehet. Haza?... Haza?... Talán soha?...


Kerenszki, a hires Szasa Kerenszki, már bizakodóbb. A „Dni” egy másik orosz ujság szerkesztőségében fogadott, szimpla, szűk és füstös kis szobában, amilyenek az özönviz előtt vidéki lapok szerkesztőségei voltak.
„Ne higgye, hogy olyan sokáig tart! – mondja. – Amilyen hirtelen jött a bolsevizmus, olyan gyorsan el is mulik.


Persze, amig a bolsevizmust nem izolálják az európai népek, amig futó s néha nagyon bizonytalan nyereség kedvéért üzleteket kötnek velök, nagy összegeket kölcsönöznek nekik, addig valahogy tartják magukat. De látja a németek alapos leckét kaptak: az angolok, éspedig még az angol szocialisták is tudják már, kivel van dolguk s eljön az idő, amikor a Kreml urai elhagyatva és egyedül állanak Európa keletén. Akkor, de csak akkor üt majd a mi óránk.


Kerenszki fiatal ember, még nincs ötvenéves, igy hát bizik és remél, de a reménységeit igen kevesen osztják. Még a saját szeme is, ha beletekint az ember, nagyon rácáfol e bizakodó szavakra. Simára borotvált arca van Kerensziknek, kissé keleti metszésű fekete szeme, de ez a szem puha, révedező s mikor ajkai kiejtik a szót: Rasszija – Otoszország! a puha ajkon halk vonaglás fut végig.


Az olaszok már egészen másként beszélnek.


Turatti, aki egy kis bár sarokasztalánál hivei körében megtaláltam, pattogó, rideg és tragikusan csendülő zengzetes szavakban kongatta meg a halálharangot a Duce és hívei fölött.


Az áruló, én sohase szerettem, utáltam romagnai frázisait, önteltségét, érzelgősségét. De ne higgye, hogy sokáig huzza! Már hibákat követ el, már érzi, hogy nagyot kell produkálnia, kézzelfoghatót, haszonhajtót, érzi, hogy ma már nem csak a munkásság, hanem még a nagytőke is ellene fordult s érzi azt, hogy végül egyedül marad Európában. S a leszámolás szörnyű lesz, mert mi, olaszok, nem uralkodunk ugy magunkon, mint ti, északiak. Csak egyszer otthon lehessek Itáliában!”

 

S e zengő szó: Itália, mint mesebeli délibábot, ugy idézte föl a kopott kis kocsma falai közé a tündöklő fényben uszó tavakat, castellók utján lengő komor ciprusokat, tornyokat, palazzókat, diadaliveket, dicső romokat, a nápolyi tengert, Itália ragyogó képét, a mély csönd, amely e szegényes, fáradt, haragos és türelmetlen bosszuvágytól égő emberek ajkát elnémitotta, hirtelen föltárta, hogy nem a politika s nem a bosszu, nem az elvek s nem az érdek választja el e déli emigránsokat a Palazzo Chigi urától, henem csak egy: a fékezhetetlen, legyőzhetetlen, halálos honvágy!

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Károlyi Mihály Károlyi Mihályné
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Erdélyi József - Mese Erdélyi József - Mese
Mesebeli kiskondás hanyatt heverészett, közelében kilenc szép ...
Az ulmi szabó repülése Az ulmi szabó repülése
Ulmban ma is emlékeznek még egy tréfás nótára, mely egy szabó...
Lipták Pál v. államtitkár a gyáripar nehéz helyzetéről Lipták Pál v. államtitkár a gyáripar nehéz helyzetéről
A Hétfői Napló munkatársa megkérdezte Lipták Pál volt kereskedelmi...
A „bancor” és az „unitas” A „bancor” és az „unitas”
A világ szakemberei csodálkozhatnak azon, hogy annyi háborús válság...
Dr. Motor, a magyar gépember Dr. Motor, a magyar gépember
Beszélgetés a feltalálóval, aki megteremtette dr. Motort, a magyar...
20.000 néző, jó küzdelem a NAC-Vasas mérkőzésen 20.000 néző, jó küzdelem a NAC-Vasas mérkőzésen
20.000 ember foglalt helyet a nézőtéren, amikor elkezdődött a nap...
Letartóztatás hamisitott Rimamurányi részvények miatt Letartóztatás hamisitott Rimamurányi részvények miatt
A hamisitott Rimamurányi részvények ügyében a rendőrség a további...
Gazdasági összeköttetéseink a Kelettel Gazdasági összeköttetéseink a Kelettel
A világháboru okozta gazdasági elváltozásokat teljes nagyságukban...
Vámos Adél új országos csúcseredményt ért el a 400-as Budapest-bajnokságban Vámos Adél új országos csúcseredményt ért el a 400-as...
A 400-as hölgy Budapest bajnokság két új magyar csúcseredményt...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98