Dtum
Login with Facebookk
1928 | Szeptember

A művészeti pályázatok problémájáról

Meddő pályázatok és a közönség nagy részét ki nem elégítő döntések ismét aktuálissá tették a kérdést: helyes-e a pályázat intézménye művészeti feladatoknál?

A nyilvános pályázat intézménye mellett hozható fel, hogy alkalmat ad még ismeretlen, fiatal művészeknek magukra vonhatni a közfigyelmet. Ha nem is kapnak megbizatást, úgy mégis érdekes, jelentős keretben léphetnek a nyilvánosság elé. A pályázat intézménye mellett látszik szólni annak demokratikus, nyilvános jellege. A pályamunkát a közösségnek hozzáférhetővé teszik, meghallgatják a sajtó véleményét. A zsüriben a legkülönbözőbb illetékes tényezők képviselői foglalnak helyet, a döntés szótöbbséggel történik, bizonyos esetekben titkos szavazat útján. A diszkusszió, mely a pályázatok körül felmerül, sok értékes eszme kialakulását indíthatja meg.

Ám vizsgáljuk közelebbről a nyilvános pályázatok eme vélt előnyeit. Ami legelébb is a fiatal művészeket illeti, úgy előttük ma már tárva-nyitva áll a kiállítási helyiségek kapuja. Nincs az a dilettáns és nincs az az extrém irányzat követője, aki ne tudna valamilyen formában a nyilvánosság elé lépni. A mai kollektív kiállítás-rendszer pedig lehetővé teszi, hogy a fiatal művészek sokkal többoldaluan mutatkozhassanak be, mintsem azt egy pályázat megengedhetné.

 

A tisztára pályázati kiállításoknak alig van publikuma, és a kritika sem foglalkozik kimerítőbben a pályamunkákkal, mint az egyéb kiállítási objektumokkal. A kollektív kiállítás után minden művésznek kijár a sajtóban legalább egy bíráló mondat. A pályázati kiállításnál a pályázók háromnegyed részének még nevét sem említik. A nyilvánosság értékének érve tehát elesik. Lehetett jelentősége akkor, amikor a fiataloknak nehezebb volt kiállítaniok, mint ma, és egy-egy pályázat a közönségből nagyobb emóciókat váltott ki.

A következő érv: hogy pályázatok eldöntésénél a közvélemény érvényesülhet. A közvélemény kifejezőjeként a sajtó szerepel. Nem lehet ehelyütt bővebben rámutatni azokra az okokra, melyek a sajtó közéleti szerepét újabban oly gyökeresen megváltoztatták. A sajtó ma már mind kisebb és kisebb mértékben kritikai szerv, bármely terét is tekintjük a közéletnek. A sajtó hatalmas, sohasem sejtett intenzitású tényközlő szervvé vált, és mértékadó tényezők mint ilyent értékelik elsősorban.

 

A sajtó kritikájának befolyásoló hatása mindjobban csökken és szinte már csak végletes esetekben nyom a latban. De ezenfelül művészeti kérdésekben a sajtó nem is mindig tükrözi a tágabb értelemben vett közvéleményt. Más módja pedig a közvéleménynek szava hallatására e téren nincs. Végül is a pályamunkákat igen gyakran csak a zsűri döntése után teszik sajtónak és közönségnek hozzáférhetővé. Ami még meggyőzőbben dokumentálja, mily kevés védelmet nyujt a zsűri által produkált esők ellen a közvélemény-nyilvánítás köpenye.

Az utolsó érv a pályázatok mai formája mellett: a zsűri demokratikus volta. Lássuk hát, ki szokott a zsűri tagja lenni? Először is bizonyos hivatalos funkcionáriusok: művészeti, középítési, városrendészeti szakosztályok vezetői vagy titkárai. Adminisztrációs emberek, akiket a művészet szempontjából kilencven százalékban a véletlen állított arra a bizonyos polcra, nem pedig az egyéni hajlam vagy képzettség.

 

E jogilag többé-kevésbé kitünően iskolázott közigazgatási tényezőknek vagy van valamilyen véleményük a művészetről általában és a modern művészetről különösen (és ez gyakran a rosszabbik eset), vagy pedig nincs és akkor a legközelebbi művészeti tekintély nézetét fogják magukévá tenni, azét t. i., akinek a véleménynyilvánításhoz a legtöbb címmel és ranggal alátámasztott jogosultsága látszik lenni, vagy pedig, egyéni nézet híján, készséggel fognak hajlani a protekció szavára. A zsűri tagjainak másik csoportja hivatalos művészeti intézmények vagy félhivatalos egyesületek exponenseiből áll. Ezeknek az uraknak van egyéni nézetük, igen gyakran jól megalapozott, tapasztalaton és hozzáértésen köszörült egyéni nézetük - de egyéni nézetüket csak ritkán érvényesíthetik.

 

Száz mellékszemponttal körülaggatva kell ekvilibrirozniok a hivatalos tapintat drótkötelén. A zsűritagok harmadik csoportja művész. Vagy olyan művész, aki pártállásánál fogva sohasem lép ki az akadémikus szempontok korlátjai mögül, vagy, jobbik esetben, olyan művész, aki az eleven szellemi élettel kapcsolatot tart fenn. De kérdés, a művészek ez utóbbi, értékesebb kategóriája képes-e arra az objektív kritikára, melyet egy pályázat eldöntése igényel? Általában mondhatjuk: mennél igazabb művész a zsűritag, annál kevésbé képes objektivitásra. Ma nincsenek általános érvényességű stílkritériumok.

 

Számtalan stíltendencia él egymás mellett, egymástól többé-kevésbé függetlenül. Mennél jobb egy művész, annál tisztább kifejezője saját stílusának, annál inkább lát mindent ennek a számára egyetlen lehetőségnek szemüvegén keresztül. Ha jóindulatú megértést kényszerít magára, úgy ennek következménye gyakran abban nyilvánul, hogy az értéktelent is hajlandó, nagy méltányossági készségében, értékesnek elismerni. Művész szavát pályázatoknál csak technikai kérdésekben szabadna meghallgatni.

A zsűrikben nincsenek vagy alig vannak képviselve: a műértők. Az egyetlen elem, melynek a döntéshez hivatottsága van. Megfelelő képzettséggel bíró kritikusokra, gyüjtőkre, intelligens szakértőkre gondolok. Ma csak ők rendelkeznek kellő tájékozottsággal és objektivitással.

A pályázat-rendszernek még egy sokat panaszolt hátránya, hogy tízszer vagy százszor annyi művészt ugrat be rengeteg időt és költséget igénylő munkába, mint ahány díjazást vagy megbizatást nyerhet. Különösen fiatal művészek pazarolják erőiket feladatokra, melyek képességüket és készültségüket gyakran messze felülmúlják.

A mai nyilt pályázat-rendszernél jobb megoldást nem nehéz találni, bár el kell ismernünk, hogy egy ilyen jobb megoldás távolról sem jó. De jobb. Ilyen jobb megoldás volna például esetenként egy-egy teljhatalmú megbizott kinevezése, aki mellé szakértő tanácsot kellene rendelni. Felelős a döntésért ez az egy ember volna, persze csak morálisan felelős. Ellenben meghallgathatná egy sor hozzáértő tanácsát, művészekét, technikusokét, közéleti tényezőkét egyaránt.

 

A döntést ő hozná meg, a kinevezett műértő, aki sem gyakorló művész, sem hivatalos állása által megkötött egyén, sem laikus nem lehetne. A tanácsadó testületbe kiküldhetők volnának a legkülönbözőbb művészeti irányok képviselői, akik élőszóval, az élő példán érvelhetnének az elfogulatlan műértő előtt szempontjaik mellett. Itt nem a többség döntene, hanem a jobb érv. A teljhatalmu döntő személyiség pedig jól figyelne lelkiismerete szavára, mert hisz az egész felelősség súlya rajta nyugodna.

Uttörő zseniális teljesítmények valószínűleg így sem érvényesülhetnének. A diktátor visszarettenne a nagyon világos szótól. De legalább az átlag javulna, a tehetségtelenség nyilvános elburjánzása volna korlátozva. A pályázat bírája kényszerűleg közelebbi nexusban állana a való élettel. Rá volna bízva, hogy kisebb feladatoknál közvetlen megbizatást adjon, nagyobb feladatoknál zártkörű pályázatot írjon ki, és csak ritka esetekben kellene nyilvános pályázatot kiírnia, mely esetben a szűkebb válogatás minimális költséget igénylő vázlatok alapján volna eszközölhető.

A Ťteljhatalmú megbizottť-szisztéma alkalmazható nemcsak pályázatokra vonatkozólag, hanem minden bel- és külföldi kiállítás rendezésénél, közpénzekből történő vásárlásoknál, díjkiosztásoknál stb.

Mindenkit kielégítő megoldást találni ma lehetetlen. Ennek mélyebb okai vannak: a közös ízlés, a közös művelődés, a közszellem, a közös világfelfogás hiánya.

Rabinovszky Máriusz

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98