Pásztorének - Isabelle
Gyergyai Albert fordítása - Pantheon

André Gide-ben, a soha-megnem-állóban, a lelki kalandok fegyelmezett hajszolójában, az önmaga életét fáradhatatlan művészettel építőben másodszor veszi át a modern francia irodalom a goethei én-integráció ideálját. Maurice Barrés volt az első: s furcsán érdekes az út, amelyet a német mester bevallott követésével megfutott a culte du moi perverz kalandozásain át a francia nacionalizmusnak ugyancsak a perverzitásba fokozott átszellemítéséig.

De míg Barrés-nél a századvég pszichológiailag szükségszerűen fáradt s ezért mindig féligmeddig dilettantisztikus művészetérzése a kiélt élet, sőt az egyénbe fulladó élethajhászás alacsonyabb síkjára szorítja az én-nek új s új élmények bátor befogadásával való univerzalisztikus tágítását, addig Gide pusztán már csak eszközeinek magasabbrendűségével, mindig a klasszikust óhajtó mesterségbeli hajlandóságával, lényegesebb értelemben szolgálója a goethei ideálnak.

Persze minden legtisztább szándékú mai költő művén van valami törés, sápadás vagy a koraszülöttségnek egy-egy torz vonása, amit a kornak nagy művészet befogadására való máig megmaradt alkalmatlansága hervaszt reá; Gide klasszikusan tiszta művészetében mindig lelhetünk egy csipetnyi sznobizmust, tiszta forrásból buzgó élményeiben valami dacos fintorú ezotérizmust.

Ha megkeresésére indulnánk e szép művész-egyéniség végzet-szabta határainak, akkor egyszóval talán azt mondhatnánk: határa a dráma, amelyhez nem tudott igazában elérkezni. Két drámai kísérletét ismerjük: mindkettő a magasrendű akarás reverenciát érdemlő jelével is a felsőbb értelemben vett dilettantizmusnak abba a birodalmába való, amelyben igazi költők is járhatnak. De - persze a szempont nagy tágításával - Goethe is kissé dilettáns maradt mindvégig a dráma terén s itt talán a költő-típusok fenomenologiájáig kellene elmenni...

A most megjelent magyar Gide-kötet két elbeszélést (regényt?) tartalmaz: a Pásztorének-et (Symphonie pastorale) és az Isabelle-t. A kettő közül az első a magasabbrangú; abból az érzés-komplexumból sarjadt, melyből a Porte Étroite, Gidenek ez a máig is legremekebbnek maradt műve való. Az Isabelle-t sok vonatkozásában s a gidei stílusművészet nemes palástja alatt, magvában, kissé banálisnak érezzük.

Az érzésvilág, amelyre visszavezethetjük, engem Turgenjev szkeptikus szentimentalizmusára emlékeztet, Turgenjevnél is egy bizonyos novellára, egy morbid atmoszférában sejtelmesen derengő kastélyról s annak félig érzelgősen s félig csúfondárosan megszínezett embereiről szóló írására. Nem az hangol le ennek az elbeszélésnek olvasásánál, hogy a motívumok, melyekből szövődik, már nem egészen elsőrangú író-kezeken is keresztülszaladtak, hanem hogy az érzés, amin Gide átszűrte őket, nem emelte e motívumokat olcsóbb lehetőségeik fölé.

A Pásztorének-ben, ha puszta meséjére vetkőztetjük, ugyancsak átjátszott motívumokat lelünk: a vak leány, visszanyervén szemevilágát, nem szeretheti az öregedő férfit, akit a világtalanság túlvilágiságában szeretett s a fiatal férfi felé tárulkozik, mikor erre a világra nyílnak rá szemei. De ezt a Gide-írást heroizmus fűti, az átélésnek az a fajtája, amelyen át tipikussá nagyobbodik minden vonás s megérezzük, hogy igazi költő kezében ez vagy az a mese - örök anyag.

És most hadd szóljunk Gyergyai Albert remek fordításairól! Nálunk, sok mással ellentétben, mintha a fordítói munka túlbecsülése kezdene divatozni. Selejtes színdarabok s harmadrangú könyvek fordítóit halmoznak el dícsérettel, ott, ahol másutt a fordító nevét ki sem szokás írni. Ezt a tünetet épen ilyenkor tartjuk helyesnek kiemelni, mikor egy valóban komplex, nagy fordítói feladat bravúros megoldásáról szólhatunk. Mert ezek a fordítások minden árnyalatukban s rezdülésükben a lehető legtökéletesebb átültetések: a magyar irodalom fordítói chef d'euvre-ei közé sorolhatjuk őket.

Kürti Pál