Dtum
Login with Facebookk
1929 | Augusztus

Szinházi napló

A szinész-képzés függvénye és még inkább előföltétele: a rendezőképzés. Egyike a legnehezebb színházi problémáknak.

A rendezésnek csak az elmélete tanítható. Helyesen és hatással ez is csak empirikus és induktív módszerrel: különböző stílű darabok rendezésének a példáján. Ami elméleti háttér, az is csak a példák kapcsán tanítható, ha egyáltalában tanítani kell; aminthogy ez jórészt általános műveltség és általános művészi intuició kérdése. Föltehetjük, hogy aki ezzel nem rendelkezik, az már manapság nem is igen készül rendezőnek.

De ez a kisebbik nehézség. Mert ez megállapítható, megmérhető, még puszta beszélgetések során is. Ami nem állapítható meg jóformán semmiképpen, az előtt, mielőtt a színház feladatot bíz a még ki nem próbált rendezőre, az a rendezésnek éppen a lényege, a legdöntőbb kérdés: a kivitel kérdése, ami viszont a rendező szuggesztivitásának a kérdésével egyértelmű.

 

Hogy a rendező elképzeléséből mit tud átvinni a színpad anyagába, elsősorban is a szinészre, az csak a gyakorlatban, az adott esetben dőlhet el, amikor pedig már - a mai színház lázas munkájában - éppen az adott esetre nézve - késő, mert az előadás sorsa forog kockán és ezt a színház nem áldozhatja kísérletezésre. A borbélyinas is hiába nézi a borotválást; a borotválás is kivitel kérdése. Csak a kockázat kisebb: csak ritkán a borotválandó médium nyaka.

És még a kivitelben sem dől el mindig a rendező szuggesztivitásának, értsd: képességének kérdése. Függ ez magától az anyagtól is, a szinészanyag hajlékonyságától és alkalmas voltától is, ami rendesen éppen fordított arányban van a rendelkezésre álló szinészek kvalitásának és rutinosságának kérdésével.

 

Egy régen összejátszott, összeidegzett együttessel rendelkező színház hierarchikus gépezetében nehezebben kap konstatálható reliefet a rendező munkája, mint ott, ahol még nincs kész együttes, ahol még az ad hoc együttest is csak a próbák során kell összekovácsolni; nemcsak azért, mert itt az előadás eredményében és értelmi fokában a rendezőén kívül az igazgató és csaknem minden tapasztalt, érett szinész-szereplő rendezői felfogása, munkája is benne van, hanem azért is, mert a fiatal rendező tekintélye kevés, viszont a szinészek rutínja sok, túlságosan is kész, kialakult ahhoz, hogy a rendező formáló ereje érvényesüljön. A Nemzeti Színház, vagy a Vígszínház valamelyik rendezőjének átlagos, "hibátlan" munkájában nem könnyű felismerni a rendező valódi ábrázatát és valódi erejét.

A szinészt könnyű kipróbálni, még akkor is, ha nincs alkalom darabban látni: menjen fel a színpadra és hallassa a hangját, éreztesse meg ábrázoló képességét és gesztusait! Az ilyen próba minden tökéletlenségén és gátlásán keresztül is a jó szem meg tudja látni, meg tudja mérni képességeit. A rendező-jelölttel legföllebb beszélgetni lehet és a beszélgetés a rendezői fegyverzetnek csak néhány, nem legdöntőbb részét tudja kipuhatolni.

Az ember mellett a próbán egy értelmes fiatalember ül: a rendező-jelölt. Segédkezik a munkában, technikai feladatokat jól elintéz, értelmes megjegyzéseket tesz... ez így tarthat hónapokig és még mindig nincs közeledés és határozat abban a kérdésben, hogy elvégezhetné-e önállóan is a feladatot, rá lehetne-e bízni egy darab rendezését?

 

És nem is lehet. Mert a jelölt kivitelbeli szuggesztivitásáról nem lehet fogalmat kapni, ehhez az együttes munka alig visz közelebb. Ez éppen: attól függ... Hálátlan és eredménytelen ennek a viszonynak az alakulása mindkét félre nézve; a lelkiismeretes tanítót és a türelmetlen jelöltet egyként bántja az előre is sejtett eredménytelenség.

A rendezői munka lényegét több oldalról lehet megközelíteni: vagy író, vagy szinész, vagy (ritkábban) festő is lehetett az, aki rendezőnek készül. És valóban, a rendezői tehetség egy csomó fél-tehetség komponensének furcsa és elemezhetetlen vegyüléke. A rendező író is, szinész is (ha sohasem játszott, akkor is feltétlen szinészi tehetséggel kell bírnia), festő is, muzsikus is, pszichológus is; és mégis más: rendező. Mert aki író is, szinész is és mind a többi, az még nem okvetlenül rendező; csak éppen akkor, ha... rendező.

A rendező képességét csak akkor lehet igazán megbírálni, sőt ő maga is csak akkor ébredhet önmagára, a maga technikájára is, a maga erejére is, ha beiratlan laphoz hasonló, szűz szinészi anyaggal áll szemben, kezdőkkel, vagy dilettánsokkal. Amit ezekből ki tud hozni, az: ő maga; maradéktalanul, csaknem vegyileg tisztán... persze, abban is, ahogyan megtalálta és kiválasztotta a feladatra alkalmas szinészeket.

 

Annak, aki erre a pályára készül, nem is lehet jobb tanácsot adni, mint azt, hogy kezdőkkel, vagy akár dilettánsokkal dolgozzék, csak így tudja képességeit önmaga is, más is felismerni. Ha mindig csak kész szinészekkel dolgozik, akkor az eredmény mindig csak egyezkedések, megalkuvások, jórészt szinte csak modorbeli tulajdonságok eredője.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A rendezőnek szinészi tehetséggel is kell bírnia; nemcsak, hogy a játékot, a hangot és a gesztust elképzelni, hanem, hogy megmutatni (jelezni) is tudja.

A magyarázás is helyes rendezői módszer; csak éppen az a hibája, hogy a gyakorlatban legtöbbször... nincs látszatja, valódi, testet öltő eredménye. A magyarázattól még a teljes, vérbe átmenő megértésig is nagy az út és még nagyobb: a megértéstől - a keresztülvitelig. Ennek az útnak teljes és eredményes megtételére legtöbbször idő sincs elég.

 

A rendező hányszor magyarázza meg egy-egy színpadi karakter rajzát, vonalát, a szinész megérti és a következő próbán ismét csak nem juttatja kifejezésre. Meg van róla győződve, hogy megcsinálta, keresztülvitte, de a rendező nem látja, nem érzékeli és - belenyugszik; mert nincs idő újra magyarázni és újra megcsinálni.

 

Vagy ha véletlenül van idő és a rendező hangosan állapítja meg, hogy nem lát változást, akkor a szinész megkérdi, hogy hol, a szerep mely részében érvényesítse a megkívánt új vonást, karakterisztikumot? És ha a következő ismétlés során a rendező ismét csak nem lát különbséget, akkor a szinész végül megkérdi, hogy hát hogyan csinálja meg? Tehát a rendező sok magyarázat után elérkezett a valóban egyedül lényeges hogyan-hoz, vagyis ismét csak ott tart, hogy legközelebbről kell megmagyaráznia: meg kell mutatnia a hangot, az attitude-öt...

De ha az egyes szinészek külön-külön kitűnően is csinálják a maguk dolgát, összekötni a zenekari polifónia különböző hangárnyalatait, zenekarszerű egységbe összefogni az előadást csak a rendező, a rendező közvetítő, összekötő hangja tudja, tehát ismét csak: a jelzés módszere. Persze, egyszerű, társalgási darabok előadásában erre csak akkor van szükség, amikor nem egészen kész szinészekről van szó; mert a kiforrott szinész hallja a másik hangját is és ahhoz alkalmazza a magáét.

 

De nehezebb, a stílus egységes imaginációját igénylő darab előadásában: mindenkor, lépten-nyomon, a dialógus egész folyamán. Jó hallású szinésznek ilyenkor is elég, ha egyszer-egyszer hallja és felfogja a hangot, szerepének az előadás egysége szerint megkívánt hangszínét; ő már azt aztán a szerep többi részében is, öntudatlanul is, érvényesíteni tudja. De hangjának a többiekével való szerves, zenei összekötésére végig szüksége van.

És egyáltalában: amikor sürget a vészesen közelgő bemutató, amikor ég a munka és lázban feszülnek az idegek... akkor látszatja, igazi, gyors hatása csakis ennek a módszernek van. Akkor már a magyarázkodások ideje lejárt, eredmény kell, látható, érzékelhető, minden áron... Akkor nincs más módszer többé. A lényegről van szó: az egészről és a mindenki bőréről külön-külön.




Egy úgynevezett elsőrendű színház átlagos, jól felkészült, "kész" előadása és egy zeneileg is összehangolt, egyetlen ritmus lendületébe összefogott előadás között nemcsak fokozati a különbség. Önmagáért, a darabon is túl való hatása, átütő ereje csakis ez utóbbinak lehet. A közönség, ha öntudatlanul is, de feltétlenül megérzi, mikor egy önmagáért való, szinte zenei egység, lélek árad a színpadról feléje, ennek elsodró és ellenállhatatlan a hatása.

És ez, az előadásnak tulajdonképpen a lényege, nem is a csiszoló, pepecselő sok próbán dől el, hanem azon a két-három erős, lázas tempójú próbán, melyen a rendező a megfelelő sinekre dobja az előadást és tulajdonképen megformálja az egész előadás ámorf anyagát, amikor nagy kontúrokban mintáz, az intuició gyorsaságával és teljes feszültségében.

 

Ebből, a koncentráció ily fokából, a csaknem fizikai odaadásnak ebből a teljességéből, nem is telik, csak néhány próbára... De ezeken aztán minden eldől, két ilyen próba felismerhetetlenné tud átformálni egy előadást. Ezért tudna jó rendező még a vidéken is, ahol nincs kellő idő a próbákra, helytálló, szuggesztív előadásokat produkálni. Ennek feltétele ezen túl, még csak annyi, hogy a szinészek a szerepeiket, technikailag, jól megtanulják; ezt természetesen a rendező sem pótolhatja.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Persze, az előadásra vonatkozó minden abszolút igazságot, a szóbanforgó, előadásra kerülő darab tesz relatívvé...

Úgynevezett mondaine darabot - bizonyos fokig, a "felnőtt előadás" fokáig! - nehezebb játszani, mint azokat a darabokat, melyeket a németek az "Armeleutstil" kategóriájába soroznak. Már csak azért is, mert a mondaine-stílushoz már bizonyos külsőségek is nélkülözhetetlenek: nagyon is ellenőrizhető keret, elegancia a külsőségekben, jóképű, felnőtt szinészek, akiknek el lehet hinni a miljőt... De nemcsak ezért.

 

Lényegesebb az, hogy az ilyen darabokban mindig van valamelyes felszínes stilizáltság, a dialógusban is, még ha nem is több, mint amennyi az úgynevezett szalón-levegőben kimerül. A szegény miljőjű, naturalisztikus darabban jobban ki lehet könyökölni a könyököket, jobban ki lehet térdelni a térdeket, egy-egy outsider-siker itt hamarább megközelíthető. Mondom, mindez csak bizonyos fokig áll. Ameddig külső eszközök és rutín döntik el a dolgot. Ezen a fokon túl természetesen, a művészi szempontok magasabb régióiban, már nem is kérdés az, hogy valamit "könnyebb-e", vagy "nehezebb-e" játszani? Egyformán könnyű és egyformán nehéz: művészet...

Az bizonyos, hogy mikor a szinész a maga primaer megfigyeléseivel dolgozhat, amikor ez elég, akkor könnyen tud jót produkálni. Nálunk például a paraszt- és népi stílusban, kispolgári stílusban is, mindig jó előadásokat lehet látni. A szinész is, a közönség is közelebb van ezekhez a közöttünk élő típusokhoz, egyszerű kedélyvilágukhoz, humorukhoz. Ebből alig szabad egy együttes teljesítőképességét megítélni. Erre a legprimaerebb szinészi kvalitásokból is telik; amelyek, persze, nem lebecsülendők, csak éppen: magasabbrendű feladatokhoz nem elegendők. Ezt sem tudja mindenki, ezt sem tudja az áltehetség, csak a vérbeli.

 

Csakhogy ez még nem elég, csak ezen túl kezdődik... A Nemzeti Színház huszonöt év előtti, legrosszabb korszakában is, remekbe szabott, tökéletes előadás volt ott "A bor" előadása. Most növendék-előadásokon is gyakran láthatjuk eléggé jól játszani. A növendékek produkciójához ez, ha egyoldalú is, nem rossz mérték. Itt a megfigyelő képesség, a természetes játék még nagy érdem, elég, ha a növendék ezt még kisebb fokon is mutatja, mint a kész szinész. Primaer kvalitásai ezen a fokon dőlnek el.



A rendező munkájára, művészi egyéniségére nem azért kell a figyelmet felhívni, a rendező fogalmát nem azért kell a köztudatba belevinni, hogy a rendezőnek megérdemelt sikere, nagyobb becsülete legyen, nem azért, hogy nagy felelősségű munkájáért kárpótlásban részesüljön. Hanem azért, mert amíg a néző egy előadás mögött nem tudja a rendező munkáját meglátni, egyéniségét felismerni, addig magát az előadást sem tudja helyesen értékelni, addig ki sem fejlődhetik olyasvalami, amit művészi köztudatnak lehetne nevezni. Ez a kérdés egyszerűen a színpad művészetének lényegére tartozik, ki nem küszöbölhető, el nem mosható, egy fejlettebb köztudatban semmiesetre. Ha művészi munka a rendezőé, akkor nem lehet személytelen.

 

Még a fallanszter művészellenes társadalmában sem. A rendező munkájának felismerhetőnek kell lennie, a rendező nem bujhatik ki a művészi felelősség alól csak azért, mert nem szerepel testiségével a néző előtt. Primitív érv ebben a színpad régebbi korszakaira hivatkozni. Hogy akkor is jó volt, mikor a rendezőről még senki sem tudott, mikor a rendező az ügyelővel volt egyértelmű... A Laube kezét mindenkor meglátták a Burgtheater előadásaiban... ha valamit, úgy még ma is csak ezt lehet meglátni.

Végre a zenekari produkció is elképzelhető látható karmester nélkül (aminthogy a rendező: láthatatlan karmester). De akkor sem volna mellékes - a produkcióra, a művészetre nézve nem -, hogy Furtwänger, vagy Walter, vagy Toscanini egyénisége nyilatkozik-e meg valamely előadásban. Nem ők fontosak, hanem művészi egyéniségük.

 

Nem a nevek, hanem a művészet. Amelyet azonban, egyszerűség okáért, mégis csak egy-egy névvel jelölhetünk meg a legtömörebben. És az, aki a karmesterek egyéniségében nem tud disztingválni, az a produkció művészi kvalitásában sem. Ez a kérdés a közönség művészi erudiciójával egyértelmű. Kinek érdeke ezt fejletlenségben és sötétségben hagyni?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A szinész munkája - legalább a színpadon - mulandó, nem nyujtható át a hálás utókornak... A rendezőé még mulandóbb. A szinész egyszer kiérlelt alakítását legalább magával viheti egész életében, vagy legalább addig, amíg a szerep életkorával összeegyeztethető, magával viheti más szinpadra, mindenhová, ahol ujra el akarja játszani. Kimentheti egy efemer előadás ezerféle tényezőtől függő egységéből.

De a rendező munkája: éppen ez az egység, amelynek vége, ha az előadás egyszeri életét kiélte, ha lekerül a műsorról. Sőt vége tulajdonképpen már akkor is, ha az előadásból egy-egy szereplő kiesik; maga az alkotás, művészi értelemben, széthull, elenyészik. Az egyes szinészek alakításában már csak fragmentumaiban lelhető fel. Nem a rendező többé, csak hatása, munkájának alig felismerhető utánrezgése... Az előadás egészéről rendszerint még csak egy jó fotografia sem marad meg a fiókjában, mint egy hajfürt, vagy elfakult virág szerelmi emléke.

De azért ha csak ama fragmentumokban is, ha csak hatásaiban is, ha névtelenül is, valahogy mégis csak megmarad a rendező, aki valaha is vitalitást, eleven életet jelentett a színpadon, aki megtermékenyítően dolgozott és egy szinészgenerációnak át tudta adni magát. Az, hogy ez leghálátlanabb formája a megmaradásnak, nem számít. Aminthogy, az egész kérdés is csak annyi szót érdemel, amennyi belőle a rendező és a színpad lényegére világít.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A színházigazgató... ez már sokkal heterogénebb eredetű és összetételű típus, mint a dramaturg, vagy a rendező. Milyen különböző irányokból jönnek, milyen különböző célok felé tartanak... Az egyik talán a café Concert, vagy a leánykereskedelem mélységeiből került a színház felé, a másik a legelvontabb esztétika hűvös ormairól... Meglehet, hogy ez a különös métier lényegében valahol a középütt jár...

Már maga a mesterség is heterogén; alig engedi meg még kiválasztottjainak, a legszerencsésebbeknek is, hogy az elmélet egyenes, töretlen vonalú útjait járják. Magánszínháznál a súlyos anyagi korlátok, állami színháznál a mindenféle befolyások teszik még bonyolultabbá a színházvezetést. Goethe tudatos közönségnevelői tevékenységét egészen lenn, Kotzebuenál kezdte és igazgatói páholyából nem átallotta legszemélyesebben lemennydörögni a közönségre, hogy a művészet komolyságához méltón, tisztességesen viselkedjék...

 

Brahm pedig, az apostol, egy anyagilag sikertelen Ibsen-ciklus után egy francia vígjátékra fanyalodott, Flers-Caillavet "A király"-át adta elő - hallatlan megalkuvás volt ez nála! - és ennek a sikerén erősödött meg - egy újabb Ibsen-ciklusra.

Némely könyvkiadó, például az S. Fischer rangján, megengedheti magának egy bizonyos színvonal megalkuvástalan fentartását. Durand-Ruel csak a legjobb impresszionisták képeit vásárolta és állította ki. A könyvkiadó és a műkereskedő kivárhatja egy-egy művészi irány érvényesülését, befektetésének késői, de annál fokozottabb jövedelmezőségét. Ez csak szimat, hozzáértés és kalkuláció kérdése. De még Reinhard sem engedheti meg magának a közönségízlés, még pedig a mai közönségízlés szuverén figyelmen kívül hagyását.

 

Mert a színház egyáltalában nem lehet meg közönség nélkül, még egy évig, de még egy hónapig sem... Csak a mára appellálhat, a holnap már nem az ő birodalma. A színház az időben él és lélegzik. A színházi előadás nem raktározható el jobb időkre. A dolog ama gazdasági oldaláról nem is szólva, hogy az egyszer el nem adott színházi jegy örökre elvész, nem marad meg értékének, mint a festmény, vagy akár még a könyv is.

Az adott lehetőségek között elég, ha az igazgatónak legalább vágyában él a művészileg jobb, ha él benne a művészinek az erkölcsi követelménye és, persze, ha egyáltalában tudja, hogy mi a jó? Ha ért, nemcsak a mesterségéhez, hanem - ami ezzel, sajnos, nem egészen egy - a művészet dolgaihoz is. Az ilyen igazgató, ha csak időnként, a lehetőségekhez képest is, de nem nyugszik, amíg egy-egy közönség-siker uszályában be nem lop műsorába valami értékesebbet is, a művészet csempész-áruját... Amíg el nem érkezik ahhoz az ideális állapothoz - ha ez egyáltalában elérhető -, hogy a közönség igazodik ő hozzá és többé nem ő a közönséghez.

A színház elégedjék meg kisebb haszonnal és hozzon áldozatot a művészetnek - mondja a naivitás ihletével a kívülálló, kritikus, vagy közönség, mindenki, mert a színház dolgához mindenki jobban ért... Kisebb haszon! Mintha ezt ki lehetne számítani... Mintha a haszonnak nevezett ritka jelenség engedné magát matematikai alapon leszámítani! A színház minden egyes bemutató esetében csaknem az egész exisztenciájával játszik - a lét itt a tét és nem a haszon! - és sohasem tudhatja, hogy a haszonnal együtt mikor mond le az életéről is.



Mindebből származhatik némi mentsége a színházigazgatónak általában; de színházaink mai állapotára ez sem mentség. Mert az, hogy a színház a mában él, csak azt jelenti, hogy legalább is a mában, de abban aztán igazán, minden idegszálával, a ma problémáiban való teljes felolvadásban. Ez még a közönségnek sem lehet ellenére, csak fel kellene ébreszteni valami bátor agitációval, rá kellene kapatni arra, ami legközelebbről kell hogy érdekelje.

Színházaink teljesen a tegnapban, sőt a tegnapelőttben gyökereznek, sokkal inkább, mint a közönség. Darabjaikban és előadásaik ritmusában semmi sincs abból, ami a mai embert érdekli, ami új, eleven, bőrünket égető probléma. Hol van még a mai irodalom, még a regény szabadabb és gazdagabb műfaja is a mai élettől és hol a dráma, melyet még a forma, a konstrukció, a térbeli lehetőségek korlátja is köt...

 

De hol vannak még a mai drámától is a mi színházaink, kiélt drámai és színpadi formákkal, a békebeli idillek nyekergő kíntornáival? Ebből, valóban, nehéz az átmenet a mába; mikor még a tegnappal is - hogy csak egyetlen, megtámadhatatlan és leszűrődött értéket említsünk -, még Strindberggel is adósok. Játékstílus dolgában pedig...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az író, akiben talán nem élne ellenkezés a dramaturg segítsége ellen, érthető ösztönnel ágaskodik az igazgató beavatkozása ellen, még akkor is, ha a kettő egy személy. Mert az igazgató: dramaturg plusz hatalom. És a hatalom szavának nem érzi jogosultságát az irodalom dolgában.

Van igazgató, aki, csakugyan, vissza is él a hatalommal és nem mindig az irodalomnak, de még a színpadi hatásnak sem javára. Van, akinek különös ambiciója mindíg és mindenáron változtatni a darabon, talán bizonyos sajátos fanatizmusból, talán hiúságból is. Legalább is egy-egy felvonásvéget óhajt megváltoztatni, kihegyezni, legtöbbször már bevált recept szerint banálisan hatásossá tenni.

A színpadi mű, valójában, nem tabu, melyhez hozzányulni nem szabad, nem is olyan a maga egyéni törvényei szerint lélegző, szerves organizmus, melynek minden operáció az elevenébe vág.

Ahhoz a színdarabhoz, mely különösebb írói szándékok nélkül és egy írói világnézet meggyőződése nélkül, a színpadi hatásnak készült, e színpadi hatásnak mindenféle szempontjából hozzá lehet nyúlni, ugyanolyan meggondolásokból, amilyeneknek tulajdonképen egész létét köszönheti. Ezekben az esetekben már a nagyobb tapasztalatnak, a rutinnak is szava lehet; és az írónak csak akkor van joga tiltakozni, ha ő a hatást jobban tudja... persze, ezt aztán nehéz papíron eldönteni, mert ez csak akkor dőlhet el, amikor már késő: a színpadon.

Azokban a, sajnos, ritkább esetekben azonban, amelyekben a szindarab az író leszűrődött, egyéni meggyőződését és művészi egyéniségét teljes potenciával képviseli, csak a legóvatosabb, leggyengédebb igazgatói tanácsnak lehet szava. Amelyet az író vagy átérez és megszívlel, vagy - nem szívlel meg. Az ilyen mű joggal mondhatja: voil"ŕ, comme je suis... Így tetszem, vagy sehogy. Az ilyennek mélyebb sikerét a "leghatástalanabb" felvonásvég is jobban szolgálhatja, mint valamely megalkuvó, kívülről jött banalitás. Még a hatását is, nemcsak az értékét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az igazgató és a szinész viszonya még keservesebben a vérre megy, harcuk még elkeseredettebb, mert itt nemcsak egy színdarab, hanem sokszor egy ember sorsáról van szó. Az igazgatói pályának ez a legszomorúbb tehertétele.

A színiakadémia vizsgáin minden növendék zsení, a legnagyobb szerepekre hivatott, aki ennek a hitnek a fanatizmusával hajlong a rokonok és ismerősök fergeteges tapsára és ezzel lép be az őt szerződtető színház kapuján. De hát, amint az úgynevezett életben, úgy a színpadon is, nem játszhatik mindenki prominens szerepet, az élet itt is, ott is, elvégzi a maga kegyetlen osztályozását és van, akit örökre szolgaszerepekre kárhoztat.

Az élet? Dehogyis! A szinházigazgató! Neki kell játszania az élet, az ananké sötét szerepét. Ő az, aki egy-egy szinészsorsot hosszú időre, talán örökre is lebélyegez, a szinész alacsonyabb értékét állapítja meg. Ez a legsúlyosabb és leghálátlanabb felelősség, mert a szinészpálya sajátossága, hogy az egyszer vállalt sorsból valóban nehéz is kievickélni később is.

 

Más pályán ez nincs így, csak a szinészén. Más pályán nem is készül mindenki okvetlenül tábornagynak, vagy vezérigazgatónak, már eleve is beéri kevesebbel. És csak nagyon lassan, hosszú évek mulva eszmél rá, hogy sorsa korlátokat szab. És akkor sem egyetlen ember véges ítéletének tulajdonítja, hanem egy egész nagy szervezetnek, mely megosztva viseli az embersorsok ódiumát.



Senkinek sem adatik meg az embereket olyan döntő percekben, olyan tökéletes leplezetlenségben meglátnia, mint a szinházigazgatónak. A nagy írók életrajzai szörnyen hiányosak a műveiket szinre hozó szinházigazgató vallomása, leplezetlenül őszinte memoárjai nélkül.

De ki írhatja meg őszintén a memoárjait? Legkevésbé: a szinházigazgató. Vagy, amikor már megírhatná, akkor a "nagy írók" legtöbbször már a végleges feledésbe merültek el és senkit sem érdekelnek. Az inaktív szinházigazgatók pedig még sokkal előbb. Az irodalomtörténet így lesz szegényebb azzal az izgalmas fejezettel, amelynek ez volna a cime: "Nagy írók pongyolában." De azért halálom után megkísérlem, ha addig élek is.

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A tramofon A tramofon
Érdekes ujitást vezetett be a londoni villamos-társaság a forgalom...
Légiveszély! Légiveszély!
A légoltalmi tennivalókat két főcsoportba oszthatjuk: megelőző és...
Szerb miniszterek utczai verekedése Szerb miniszterek utczai verekedése
Páratlan botrány történt Belgádban junius 6-ikán délután. Nikolics...
Haller István a destruktiv sajtóról Haller István a destruktiv sajtóról
A Katolikus Sajtó hölgybizottság ma tartotta ülését a Mesterülés 19....
A kinai fal A kinai fal
Az ókori építészet egyik legérdekesebb remeke a hires kínai fal. K....
A kisipar állami támogatása A kisipar állami támogatása
A ország ujáépitésénél nem kis feladat vár a kisiparosságra. Ez a...
Radio-gyorstelegráfia Berlin és Budapest között Radio-gyorstelegráfia Berlin és Budapest között
Miután a Siemens-Halske-féle gyorstelegráffal a drótnélküli...
Radnóti Miklós versei Radnóti Miklós versei
Megvallom, nagyon szeretek verseket olvasni. Sohasem értettem, miért...
Előkelő vendégek a budapesti studióban Előkelő vendégek a budapesti studióban
A budapesti rádióleadó állomás stúdióját, ahonnan, az elektromos...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98