Dtum
Login with Facebookk
1929 | December

Magyarország a nagyhatalmak és a kisantant szorításában avagy csodának tűnik létezésünk

- Meséljen az életéről, bátyám!
- A Monarchiában születtem, az iskoláimat Csehszlovákiában
végeztem el, éltem egy ideig Magyarországon. Egyetemre a
Szovjetunióban jártam, most Ukrajnában élek, éldegélek.
- De hát akkor maga bejárta Kelet-Európát!
- A fenét! Ki se mozdultam Munkácsról!

Ez a kis történet (vicc? megtörtént dialógus?) jól példázza a magyarság újkori sorsának alakulását.


Volt időnk megszokni a „kompország” státuszt! Letelepedésünk után máris két nagyhatalom (a Bizánci és a Német-római Császárság) közé ékelődtünk. Az egyetlen magyar uralkodóház kihalása után (1301) Hunyadi Mátyás és Szapolyai János királysága, a Habsburgok három megfosztása a tróntól (1707, 1849, 1921) és az 1918-tól 1944-ig tartó időszak jelentette függetlenségünket. De még a nemzeti önállóság nyúlfarknyi (Blochék rövid időnek neveznék) szakaszaiban is meglátogattak (hívatlanul) németek, tatárok! A long, a hosszú idő alatt idegen dinasztiáknak, hatalmaknak kellett engedelmeskednünk. (Engedjék meg, hogy az állítmányt ne magyarázzam!) Anjouk, egy szem Luxemburg, Jagellók, Habsburgok. Jöttek ide törökök, 1944-ben németek, szovjetek. Ez utóbbiak – rendszerüket exportálva Kelet-Európa nagyobbik részébe – 1991. június 19-ig itt is tanyáztak. (Miért nem bírtak már egy félévet sietni, úgy tökéletes lett volna a huszadikszazadnak legalább a befejezése?!) Egyszóval: nem volt unalmas az egyre több nemzetiséget befogadó magyarság múltja. Lásd: ütközőállam!


Már az Árpád-házról is rebesgetik, hogy nem volt teljesen mentes a súrlódásoktól, apa fia, fiú apja, testvér testvér elleni háborgásoktól, néha háborúktól. A feltételezésnél kissé erősebb megállapítás nemcsak az uralkodó rétegre érvényes. Ezt a némelyek szerint nemzetkarakterológiai sajátosságot („Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”) tovább fokozta és szélesítette az „idegen hatalmak alatt való nyögés”. A túlélési technikákról beszélek. Erről is olvashattak már e portálon, így hát a tárgyra térek, ám még kénytelen vagyok elidőzni a múlt 1900. előtti etapjánál.


1867-ben egyesek szerint reál-, mások (mint a múltkor emlegetet Kossuth) szerint irreálpolitikai megfontolásból létrehozták az Osztrák-Magyar Monarchiát, amit a centrifugális erők (Jászi Oszkár szakkifejezése) durván fél évszázad múltán szétfeszítettek. A Monarchia bizonyos szempontból nagyhatalomnak volt mondható, de mindvégig (főként, mert tizenvalahány nép lakta) törékeny, instabil alakulat volt. Magyarország „történelmét” 1918-ig ebben a keretben idézem meg. (A figyelmes Olvasó láthatta, hogy Ausztria és Magyarország viszonya sem volt „rózsásnak” mondható!)


A puhatolózások, diplomáciai tárgyalások után 1907-re kialakult a két, elsősorban katonai célzatú tömb: a Németországot, a Monarchiát, később Olaszországot és Romániát „összefogó” (azt hiszem, az események ismeretében mindenkinek egyértelmű az idézőjel iróniája) Központi Hatalmak, valamint Anglia, Francia- és Oroszország szövetsége, az antant (entente).

 

És lőn – 1914-től 1918-ig – a világháború! A harcok közben új meg új államok léptek be valamelyik fél oldalán, illetve fordítottak hátat szövetségeseiknek!

 

És lőn a Központi Hatalmak veresége, és jöttek Párizs környékén a „békekötések”!

 

És lőn a Csehszlovákia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től hivatalosan is Jugoszláv Királyság) és a Románia kötötte kisantant! Ezt a laza (de egy szempontból következetes és szilárd) szövetkezést (született 1920-ban) kifejezetten Magyarországgal szemben hozták létre, ez volt az a szempont, amely életben tartotta. Három – Franciaország által igencsak befolyásolt és kihasznált és – belső problémákkal terhelt macska és egy „csonka” kisegér nézett (hogy az állatvilágnál maradjak) farkasszemet! Az első tényleges magyar akcióra (olasz és német engedéllyel) a kisantant – és Csehszlovákia – megszűnése után, 1938-ban került sor.


A túlontúl sok adatot tartalmazó írásomat egy személyes élménnyel fejezem be. Pomogáts Béla, a kiváló irodalomtörténész, egyik előadásában mesélt kedvenc „játékáról”, ami abból áll – mondotta volt –, hogy „időnként írásban felteszek egy kérdést irodalmunk, művészetünk, tudományunk jeleseinek, de, persze, én is megválaszolom. A múltkor azt tettem fel, hogy szerintük mit szólna a világ, ha eltűnne a magyar nép?” Saját válaszát is közölte: ”A környező országok kifejezetten örülnének, a kissé távolabbiakban, teszem azt, Lengyelországban szomorkodnának, a még távolabbiak azt sem tudnák, hogy léteztünk!” Aranyos!


Félek, hogy több ellenségünk, mint „barátunk” volt és van. Ennek nagy valószínűséggel mi is okai, okozói vagyunk. Környezetemben gyakran hangoztatom, hogy csodálkozok, miért létezik még magyar nép! Múltunk valahogy más irányt sejtetett. Sokan nagyjaink közül is nemzethalált emlegettek.

 

Ismerőseim – miként évszázadokon át a magyarság – csak legyintenek s teszik a dolgukat.

Megosztás:

A cikkhez 2 hozzászólás kapcsolódik!
A hozzászólások megtekintéhez kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98